Az istenek kegyeltje [𝒫𝑒𝓇𝒸𝓎 𝒥𝒶𝒸𝓀𝓈𝑜𝓃 𝒻𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

XIX. ÁTÍRVA

A módszer, amivel harcosokat válogatnak, gladiátor mérkőzés. Az aránéban mindenki, aki Luke-kal érkezett, valamint Árész gyermekei körben ülnek a lelátón. Luke mellett egy ismeretlen, fekete köpenyes férfi. A szemei sötét élvezettel figyelik azt, ahogy tizenévesek csapnak össze, hogy megöljék egymást, a saját maguk életéért cserébe.

Nagyon félek. Sosem féltem még ennyire. 

Reszket a lábam. Próbálok emlékezni arra, amit a kardforgató mester mondott. Szúr, véd, vág, pörög... Vagy nem is ez a sorrend? Szúr, vág... Pörög... De minek kell pörögni....? 

Sorra veszem a rendelkezésemre álló fegyvereket. Van egy kardom. Ez igazán nagyszerű... Van nálam egy hajtű - veszélyes fegyver -, továbbá a cipőm, amivel tudok rúgni, az eszem, amivel most nem megyek sokra, valamint van nálam két apró üveg a nadrágom kicsi úgy-se-fér-bele-semmi zsebébe varrva, azok még jól jöhetnek. 

Most épp egy néger lány ver péppé és tíz-tizenegy éves kisfiút. Oldalra fordulva hányok. 

Előttem még három ember van. Tehát ez első kettő lesz a következő menet két résztvevője, aki előttem áll, ő lesz a partnerem... 

Nagyon félek. Sosem féltem még ennyire. De haza akarok menni és ha kell, ehhez gyilkolni fogok. 

Clarisse, akit bírói szerepbe nyomtak, felemeli a néger lány kezét, majd leküldi. A lelátó szélén ülők őrjöngve tapsolnak. A bíra int és az előttem álló, általam már korábban összeboronált alak bemegy az arénába. Hasonló ováció köszönti őket, amely a mérkőzésük alatt sem csökken. Nem ismerem név szerint őket. Az egyikükről viszont tudom, hogy Hüpnosz fia. Egy rövid, alig néhány perces mérkőzéssel később az említett fiút kihúzzák a ringből, a győztest pedig egy másik ajtón kiküldik. 

Mi jövünk... 

Ismét őrjöngés és ováció, ami ha lehet, még rosszabb teszi a helyzetet. Nem akarok sírni. Nem akarok ölni. Haza akarok menni. 

Clarisse magához húz. 

- Ne baszd el. 

Aztán a partnerem fülébe is súg valamit. 

Sosem szóltam apámhoz - azt sem tudom, ki az. De most reszketve fohászkodom magamban, hogy könnyítse meg a helyzetemet. 

Kürt. 

Elkezdődött? 

Egy hatalmas nagy valami koppan a fejemen. Valószínűleg egy kő volt. Megtántorodok. Mindenből kettőt látok és az aréna falai összevissza mozgolódnak a szemem előtt. Felnyögök, próbálok elmenekülni valahogy, de nincs sok fedezék lehetőség a közelben. Kardot rántok, hátha úgy egyszerűbb. Istenek, szeretnék haza jutni! Haza akarok menni!

A partnerem nekem ront, én pedig minden más ötlet híján homokot dobok a szemébe, és elrúgom magamtól. 

- MI EZ A NYÁL?! 

- LOCCSANTSD SZÉT A FEJÉT! 

Ezek a hozzászólások nem könnyítik meg a dolgom, ráadásul a maradék önbizalmam is oda. 

Újabb támadás, ezúttal karddal, én pedig ismét védekezek, ezúttal karddal. Fogalmam sincs még mindig, hogy hogyan kell "kardozni", de minden tőlem teletőt megteszek. Igyekszem megvédeni magam, de a hajamból így is lenyisszant valamennyi. Ez, számomra érthetetlen okokból, égtelen haragra gerjeszt. 

Dühös vagyok rá a hajam miatt. Dühös vagyok az éhezés, a megaláztatás, a harc, a gyilkolás miatt mindenkire, de legfőképpen azért, mert egyáltalán ide kellett jönnöm és nem mehetek haza. 

Ezúttal erővel támadok - le akarom zárni ezt az egészet. Nem érdekel már, milyen sérülést okozok, megölni nem fogom, de én haza megyek, ebben pedig nem állíthat meg senki. Aztán pedig beolvasok egy Facebook-posztban az összes istennek, mert hagyják ezt a kialakult vérfürdőt.  

Körülöttem, ha jól hallom, azt kántálják a népek, hogy "korcs korcs korcs!". Ez én volnék? Basszátok meg. 

Fogalmam sincs, mi történik a következő pillanatban. Annyit érzékelek, hogy a föld megremeg, felforrósodik a levegő, egy hatalmas sártömb emelkedik ki előttem, ami mögé kényelmesen be tudok bújni. A tömb száraz, pereg belőle a homok. Gyors ötletelés után kitépem az egyik üvegcsét a nadrágom anyagából és a közeledő ellenfelem elé dobom. 

Hatlmas robbanás, a görög tűz zölden perzsel mindent - legyen az homok, ruha-, vagy emberi maradvány. A srác, aki velem szemben van, rémülten ugrik arrébb, de késő, a testét elfedi a zöld láng. Néhány percig üvöltve vergődik, de a tüzet nem tuja elfojtani. Aztán mozdulatlanul ég tovább. 

Nem merek hozzá közel menni. 

Valami mellettem a földbe fúródik. Hatalmas sarló, aranyló ichor csöpög róla a homokba, az pedig mohón beissza. Zavart kábulattal nézek közbe. Néma csend, mindenki azt figyeli, ahogy az ég megreped. Páncélinges alakok ereszkednek alá. Egyikük hatalmas, lángoló szekéren érkezik, másikuk tüzes, nyerítő paripán száguld felénk. Más esetben azt mondanám, hogy dúl erőset ütött a kő. De valahol mélyen érzem, hogy ez mind igazi. A föld tömb lassan ketté válik, sikoltás és folyékony sötétség ömlik ki belőle. 

A fekete alakos a nézőtéren felugrik és eltorzult arccal mered a történésekre. 

- Megállj! - mennydörög az egyik égből ereszkedő. Kezében vibráló villám, amit gondoskodás nélkül hajít a menekülő köpenyes felé. Egyszerre tizenkét dühös, csodálatosan szép isten megjelenése nem mindennapi látvány. 

A felfordulás pillantok alatt lesz úrrá az arénán. Néhány női alak egy kupacba gyűjti a félvéreket és védik őket a testükkel. Engem is egy ilyen kupacba húznak. Kellemes tűz lobog közében és valami egészen furcsa burok vesz minket körül. 

- Hesztia vagy, igaz...?  - bukik ki belőle. Hesztia egy karcsú, kislányos termetű asszony, fiatal arccal, csokoládé színű szemekkel és vöröses barna hajjal. Lassan bólint. 

- Itt vagyunk és segítünk - mondja. A hangja halk és megnyugtató, a téli éjszakán pattogó tűz jut róla eszembe. 

"Odakint" tovább folyik a harc. Az istenek üldözik az arénában a rohangáló alakot. Fogalmam sincs, mit a fene történik és hogy egy ember miként tud ennyi ideig menekülni ennyi felajzott istenség elől - mindenesetre sikeresen rohangál. Az istenek nehezen és lassan mozognak, mintha mocsárban gázolnának. 

- Az apánk megint hatalmas galibát csinál - búgja Hesztia. - Zeusz szörnyen dühös . 

És ekkor jövök rá, Blake miért hadovált Kronoszról. Az ott, a fekete csuhás valóban ő volna? Törékeny emberi testben van és úgy szaladgál, mint egy tébolyodott. Kitör z istenek gyűrűjéből és megkaparintja a sarlót. 

Hosszú dárda csapja ki a kezéből, odaszegezve őt ezzel a mászófalhoz. Hatalmasat üvölt egy izmos, kigyúrt isten pedig elégedetten vigyorog. 

- Javaslom a szemeket és a füleket becsukni - mondja halkan az istennő. - Ez nem gyerekeknek való látvány lesz. 

Öt dühtől szikrázó isten lefogja a rángatózó csuhást. Három előtte áll, egyikük kezében a sarló. Valamit mondanak neki, amire a köpenyes dühödten rázza a fejét. Aztán a három isten - egy magas, izmos, szőke hajú, egy szintén magas és izmos fekete hajú, vakító zöld szemű és egy alacsonyabb, aki sisakot tart az oldalához szorítva - a sarlóval apró cafatokra szedik az üvöltő Kronoszt.