Az istenek kegyeltje [𝒫𝑒𝓇𝒸𝓎 𝒥𝒶𝒸𝓀𝓈𝑜𝓃 𝒻𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

X.

Figyelem, ahogyan a táborozók ijedtem méregetik a pocsolyákat, kitört fákat, a bungalók beázott, vagy megsérült tetejét - a vihar pusztított.

- Hát... nem szép. De rendet lehet rakni! - vigasztalom a mellettem álló Nicót. Nem mintha szüksége lenne rá.

- Hülye - reagálja le kedvesen.

- Mi? - nézek rá. - Di Angelo, szemétkedsz?

- Látom, feltűnt, Shelter - és szó nélkül elmegy mellettem. Na, köszi! Én is bírlak, meg minden!

Utána ügetek, amit egy ingerült arccal és egy halk fújtatással fogad.

- Reggeli még egy óráig, Kheirón ismerteti a napi programodat. Szia - az utolsó szót jól megnyomja, a szemebe néz, hogy jelezze: húzzak a francba és szálljak le róla.

- Megyünk együtt reggelizni?

- Hagyjál - legyint, és tovább megy, szigorúan az árnyékban.

- Biztos finom a kaja. Tegnap este is az volt!

- Fogd be.

- Jó, persze, befogom. De azért enni megyünk, nem?

Sóhajtva felém fordul, és úgy néz rám mintha szívességet tenne nekem azzal, hogy még nem rúgott fel.

- Nézd, látom értetlen vagy. Elmondom lassan, hogy megértsd! Húzz a francba és szállj le rólam!

Említettem már, hogy az arca azt üzeni, hogy húzzak a francba és szálljak le róla? Nem? Akkor most mondom.

- Jó, de ezt nem lehetne reggeli utánra halasztani? - direkt húzom az agyát. Meg amúgy is! Most kicsit vele akarok foglalkozni. Blake nem lesz egyedül. Nico viszont igen.

Kikerülünk egy kidőlt fát, és egy sáros pocsolyát, ami legalább a bokámig érne, ha bele lépnék.

- Nem. Tűnés - feleli, és amikor szólásra nyitom a számat, olyan gyorsan fordul meg, mint a villám. Mint az árnyék... - Kopj. Le. Nincs szükségem rád. Sem másra. Nem kell foglalkoznod velem, mert nem igénylem. Fel tudod ezt fogni?

Amikor az arcára nézek ijedten hátrálok egy kicsit: düh, utálat, elutasítás és izzó fenyegetés.

- Remek - morogja, és hátat fordítva nekem ott hagy. Az iménti arca, amit mutatott nekem, eszembe juttatta, hogy ki is ő.

Hádész fia.

Egészen odáig észre sem veszem, hogy remeg a lábam, ameddig nem próbálok meg megfordulni és elindulni.

Valahogy elküzdöm magamat az étkezőpavilonig, de még mindig van rajtam egy kisebb sokk.
Igazából nem tudom, hogy miért. Leülök, kába csodálattal konstatálom, hogy egyedül vagyok az asztalnál.

Hol a többi Apollónos...? Mindegy, lehet, hogy már megreggeliztek.

Nem figyelek az alapzajra, mindenki suttog és beszélget.

Elképzelek egy nagy tál friss dinnyét, és amikor megjelenik, enni kezdek. Egy beszélgetés foszlánya megcsapja fülemet.

- Milyen furcsa... Pedig a határon kívül nem jöhetne be a vihar.

- Thália fája gyengül...

- Kherión és a vezetőség nagyon ideges. Nem tudják, miért van.

- Igen! Azt hallottam, hogy az istenekkel próbálnak kapcsolatot teremteni.

És csend.

Halkan eszegetek tovább. A hallottakon gondolkozom, de megzavar az, hogy még mindig néma csönd van. Nyugtalanul körbe nézek, és félre nyelem a dinnyét.

Akik beszélgetnek, azok Apollónosok. De... akkor miért nem velem ülnek? Nem ez a mi asztalunk?

És ekkor szembesülök azzal, hogy én a Hádész asztalnál ülök. Fekete fa, hozzá tartozó padokkal, és jómagam egy tál gyümölcs társaságában. Anne, Balke és a többi testvérünk engem néznek. Értetlenek és egy kicsit ellenségesek. Kivéve Willt. Ő úgy méreget engem, mintha megint a helyemre képzelne valaki mást.

- Egyél - mondja végül Will, és sóhajtva vissza fordul.

- Nem vagyok éhes - szólok vissza, a hangom furcsán ingerül, felállok, dühösen az asztalra csapom a textil szalvétámat és ott hagyom az ebédlőt.

Nem tudom, mi ütött belém, a viselkedésemet máris szégyellem. De olyan kínos volt! Azt hiszem, ez bosszantott fel.
A csönd.
És hogy úgy néztek.
Furcsán.

Utam a gyengélkedőbe vezet, a laborba, ahol felcsapom A mandragórát. Keresgélek, pár perc múlva egy érdekes főzetnél álok meg.

Élő-halott esszencia?

Átfutom a szükséges hozzávalókat. Minden van.

Apollón. Számomra nem csak a napot, a zenét, a gyógyítást, a jóslást és a költészetet képviseli. Mert ez az öt dolog elengedhetetlen az élethez.

Hádész. Akit gonosznak és kegyetlennek állítanak be. Birodalma az Alvilág, szolgái a halottak. Jobb keze Thanatosz, a halál maga.

Egy kis ilyen, egy kis olyan. Bumm, fröccs, mindjárt kész.

Egy kicsi mellé megy, a bőrömre érkezik. Rögtön marni és égetni kezd, fekete füsttel felszikrázik. Ijedten törlöm le, és egy evőkanálnyi citromfüvet adok a grafit szürkén fortyogó folyadékhoz, Amint a szárított növény hozzá kerül, a lé abba hagyja a bugyogást, és lassan lágy citromsárga színt vesz fel. Olyat, mint az angyalok glóriája. Halványan dereng az üst alján, majd hirtelen az egész kondérnyi léből eltűnik szinte minden. Pont annyi marad a üst fenekén, hogy egy apró fiolába tudjam önteni.

Elkészült.

- Mire akarod használni? - megperdülök, Will áll az ajtóban.

- Ne-nem tudom, mire való pontosan.

- Akkor miért csináltad meg?

- A... neve miatt - vallom be, és szörnyen butának érzem magamat. Will bólint.

- Ez egy nehéz recept. Ügyes vagy - dicsér. - Az, hogy "élő-halott", lefordítottad az istenek nevére, igaz?

Kicsit bólintok, magam mögé rejtem a kezeimet, a markomban a kis üvegcse.

- Kikre? - kérdez tovább, bár látom, hogy tudja.

"Ha tudod, akkor minek kérdezed?!

Csak hallani akartam. Hogy biztos legyek."

- Apollónra. És Hádészra - adom meg magamat halkan. Will hümmög egyet, egy mosolyt küld felém, és kifordul a szobából. - Will!

- Tessék? - vissza fordul, kíváncsian néz rám.

- Miért mondtad azt, hogy egyek?

Sóhajt, és mosolyogva megrázza a fejét.

- Csak... emlékeztetsz valakire. Apropó, ha már beszéltél "az élettel" a főzetről, nem kéne a "halált" is beavatni, hm? - némán ott hagy, a kétségeimet is csak tovább növeli.