Az istenek kegyeltje [𝒫𝑒𝓇𝒸𝓎 𝒥𝒶𝒸𝓀𝓈𝑜𝓃 𝒻𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

XVI.

Ötletem sincs, mennyi ideje vagyunk lent.
De régóta
Nagyon régóta.

Naponta kétszer kapunk enni, éppen annyit, hogy életben maradjunk, hogy valami fertőzés vagy betegség vigyen el minket.

A vérzésem kétszer jön meg, a görcsök pedig olyan elviselhetetlenek, hogy véresre kaparom a körmöm.

Tizenhatan voltunk idelent.

Most már csak öten vagyunk.
És semmit sem tudunk arról, hogy mi van odafent. Néha, ha ételt hoznak, vagy kiviszik a friss halottat, kis fény és néhány hang kúszik be. De ennyi.

Luke egyáltalán nem bánik velük, vagy a kintiekkel kesztyűs kézzel. Gyakran hallunk sikoltást, fájdalmas nyögéseket, sírást, könyörgést.

Fogalmam sincs, hogy mi történt velünk... Csak azt, hogy egy kartondobozon ülök, mindenféle régi lim-lom között, támasztott a fejem, és azon tűnődöm, vajon Thália fája már el is porladt, vagy csak megcsenevészedett és összeaszódott?

A tizenkettedik, aki meghal a pincében, egy nyolc éves félvér kislány, Amelie. Démétér lánya volt, így még itt lent is friss búzakalász fonódott a hajába. Mikor meghalt, a szemek kiperegtek a hüvelyekből és halkan a padlóra koppantak.

A harmadik vérzésem görcsei közben Mitchelle Lawrence, Aphrodité leánya a fal mellet éhen hal, de csak órákkal később tudatosul bennünk, hogy kimerevedett teste a hullája.

Alig vagyunk, már csak hárman, Will pedig egyre jobban elveszti az orvostudományba vetett hitét.