Az istenek kegyeltje [𝒫𝑒𝓇𝒸𝓎 𝒥𝒶𝒸𝓀𝓈𝑜𝓃 𝒻𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

VIII.

- Hát én csak... - nem tudok kifogást mondani. Felvont szemöldökkel, dühösen csillogó szemmel néz rám. - É-én...

- Csak bejöttél, mert miért ne?

- Mondhatjuk úgy is - fogalmam sincs, hogy honnan szedem a bátorságot a következő mondatomhoz: - Meg mert Hádész engem is elismert! Jogom van ebben a bungalóban lennem!

- Az nem érdekel. Akkor vagy a bungalóban, amikor akarsz - sóhajt idegesen. - De az a küszöb - bök rá - az én szobám határa. Szóval tűnés.

- Mit csinálsz? - kérdezem, és csak azért is beljebb megyek.

- Nem hallottad? Kifelé! - még a félhomályban is látom, hogy megijed a tehetetlenségtől.

- Kártya? - nézek rá, és leülök az ágya szélére. Az arca esztelen dühöt áraszt, amivel akár ölni is lehetne. Igyekszek nem törődni vele - nem tagadom, hogy tartok Nicótól. - Az jó. Néha én is játszom a... bátyámmal. Blake. Tudod, Apollónos - görcsösen hátrébb csúszik a matracon, a lapokat lefelé fordítja, hogy ne lássam a rajtuk lévő rajzot, de így a hátuljára írt szót látom meg. Kicsit betűzgetek. - Mitomágia?

- Takarodj... - sziszegi, és fuldoklik a méregtől.

- Miért nem alszol? - a torkom össze szorul, határozottan kezdek félni az előttem ülőtől. - Fáradt lehetsz - a lámpa fehéres fényében olyan az arca, mint egy koponyáé. Egy dühös és ijedt koponyáé.

- Nem tartozik rád - szűri végül a fogai között.

- Talán nem - mondom halkan. A kártyákért nyúlok, elrántja az őket tartó kezét.

- Nem vagyok humorista. Nem foglak szórakoztatni. És nem fogom hagyni, hogy te is rajtam nevess. Húzzál innen kifelé! - parancsol rám. Majdnem... majdnem engedelmeskedek neki.

- Hadd nézzem meg - kérem halkan és felé nyújtom a tenyeremet. Rá bámul, majd vissza rám, teljesen értetlen. Dacosan rázza a fejét. - Jó. Akkor csak feküdj le!

- Nem.

- Nico, hajnali kettő van.

- Nem fogod megmondani, hogy mit csináljak! Hagyjál!

- Légyszíves.

- Nem! - ismétli meg indulatosan.

- Holnap egész nap hajtani fognak minket. Kell az energia.

- Nem fogod fel, hogy képtelen vagyok aludni?! Nem megy, érted?! - kiált rám mérgesen. - Te csinálj, amit akarsz, de ne az én szobámba! Engem meg hagyjál békén!

- Ni-

- Fogd be! Semmi közöd ahhoz, hogy mikor mit csinálok! Vetted? Semmi!

- A testvéred vagyok - ellenkezek.

- Vagy nem! - köpi vissza. - Azt hiszed, hogy csak mert Hádész elismert, attól már bármi közöd van hozzám?! Tudd meg, hogy rohadtul nem. Ráadásul te Apollónt választottad apádul. Onnantól kezdve aztán baromira mindegy volt, hogy a másik ostoba isten mit tesz, vagy nem tesz! Te Apollónos vagy! - villámló szemekkel néz rám. Nekem pedig az az érzésem támad, hogy láttam már valahol. - Húzz. El!

Az egyik ablak kissé ki volt nyitva. Ennyi elég volt ahhoz, hogy a nyáresti hűvös levegő lehűtse a szobát.

Nico megbántott. És ezt tudta. Ez volt a célja. De az én hibám, én kezdtem el nyaggatni. És amúgy meg... igaza van. Attól, hogy egy isten - az apja - elismert, még semmi közünk egymáshoz. De ő egyedül van. Én meg nem.

Csendben felveszem az ágy végébe dobott pokrócot. Széthajtom, és ráterítem, ezzel csak tovább tüzelem a dühét.
Ösztönösen jön a mozdulat, valahonnan bentről. Megölelem. Hallom, hogy a légzése megakad, kicsit megsimogatom, és elengedem.

- Jó éjt, Nico!