Az istenek kegyeltje [𝒫𝑒𝓇𝒸𝓎 𝒥𝒶𝒸𝓀𝓈𝑜𝓃 𝒻𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

VII.

A következő rész máris itt van egy zsugorugrással! 😊

A fogamat mosom, miközben hallgatom, ahogy Anne zuhanyozás közben - igen, nyilvános fürdő - kiönti nekem a szívét a barátjáról, aki nemrég szakított vele egy Íriszes lányért.

- El tudod hinni?!

- A-a.

- Komolyan! Miben jobb az a kis fruska, mint én? - kérdezi elkeseredetten, és egy maga köré csavart törölközővel masírozik a mellettem lévő csaphoz, hogy folytassa az esti ceremóniát. Kiköpöm a fehér habot.

- Biztos nincs pénze telefonszámlára. A csajt meg ingyen hívhatja - vonok vállat hanyagul, Anne pedig majdnem leköpi a tükröt. Vigyorogva öblítem ki a számat. Persze tudom, hogy mi, félistenek, nem használhatunk elektronikai cikkeket - úgy mint telefon, tablet stb -, de valamivel egyszerűen be kellett oltanom a srácot, hogy Anne-nek jobb kedve legyen.

- Úgy legyen - mosni kezdi a fogát, és pedig fésülködni próbálok. Néha felszisszenek, de amúgy pár perc múlva készen vagyok. Úgy hagyom a hajamat, össze pakoljuk a cuccainkat, és elindulunk vissza az Apollón bungalóba - már hetek óta ott alszok. Halkan beszélgetünk, és néha nevetünk egyet, az egész tábornak így olyan hangulata van, mint nyáron a kempingekben. Kellemesen hűvös van, a szél a víz szagát sodorja felénk, és az esőét. Nagyot szippantunk. - Ez a mai vívás... Kikészített! Mason Cook úgy fejbe csűrt, hogy csillagokat láttam! - meséli.

- Legalább lecsaptad a fenébe? - kérdezem tőle komolyan.

- Mint a huzat, öregem! - vigyorogva pacsizunk. - Agrr, holnap íjászat? Egész nap? Kheirónnal?

- Ja - bólintok, és már a gondoltára is elfáradok. - Mindegy. Harc közben sem fogunk tudni pihenni - vonok vállat, bár magamban mérgelődök egy sort a holnapi program miatt.

- Nem, nem... - helyesel.

- Anne! - suttogva kiált az egyik Aphrodités. A bungalójuk alig húsz méterre tőlünk. - Gyere csak! Nálam maradt tegnapról a szájfényed!

- Megyek! - rám néz. - Mindjárt jövök, várj meg, lécccci! - és a bungaló irányába iszkol.

Bólintok - bár már nem látja.A sötétben a kavicsokat rugdalom, élvezem a hangjukat. Kettőt jobbra, egyet balra. Kettőt jobbra, egyet balra. Kettőt balr-

- Nem jó irány. Jobbra kettő, balra egy - ró meg halkan a sötétből. Nem lepődök meg, a hetek alatt hozzá szoktam a fura felbukkanásaihoz. Csak azért is balra rúgokt kettőt, mire gúnyosan felhorkan.

- Miért nem vagy a bungalódban? - szegezem neki a kérdést. Nem jön elő, ferdén balra tőlem, a füvön egy helyen különösen mély és sötét az árnyék - ott ácsorog.

- Miért legyek bent?

- Este van.

- Tisztában vagyok vele - tromfol le. - Ennyi erővel, te miért nem vagy bent?

- Mert Anne-t várom.

- Áh! - hangjából kiveszem a szórakozott gúnyt. - Egy barát?

- Az - helyeselek.

- El fog árulni.

- Ez valami "testvéri jó tanács"?

- Nem. Ingyen Nico-lecke - szintbe látom ahogyan egy halvány mollyal megvonja a vállát. - Tanácsokat nem osztogatok. De tényleg legyél kicsit óvatosabb!

- Az leszek - ígérem halkan. Körbe nézek. - Miért vagy itt?

- Te miért vagy itt?

- Nico!

- Darcy?

- Ahj... - sóhajtok. A makacssága hihetetlen, és tudom jól, hogy nem fog engedni a negyvennyolcból. - Már mondtam! Egy barátnőmet várom!

- Előbb még a barátod volt.

- Idő közben nemet változtatott - morgom.

- Vagy úgy.

- És te?

- Mit én?

Szórakozik velem. Bosszantani akar. Érzem. És az a büdös igazság, hogy nagyon jól csinálja...

- Miért vagy itt?! - kérdezem indulatosan. - Minek kötözködsz?! Húzzál vissza a bungalódba és aludj!

- Mi vagy te, a nővérem? - sziszegi idegesen. Furcsán mondja ki a szót.

- Nem! A húgod! - tájékoztatom fújtatva. Hallom, hogy idegesen lenyeli a következő beszólását.

- Jó éjt, Darcy - a hangsúlytól kiráz a hideg, a legrosszabb értelemben. Halk léptek, egy kis nesz, és már nem szól hozzám többet - elment.

Értetlenül nézek magam elé. Ez meg mi volt? Miért húztam fel magamat? És az a "Nico, én vagyok a húgod!" dolog? Mint egy rosszul átírt Star Wars rész... Honnan jött?!

- Mehetünk! - jelenti ki halkan, de lelkesen Anne. Vissza megyünk a bungalóba, én végig csöndben maradok. Lefekvés előtt is csak egy "Jó éjszakát mindenkinek!"-et mondok, és az ágyamon elmúlva, állig betakarózva hallgatok a néhány perce kitört vihart. Gondolkozok.

Tudom, hogy Nico nem véletlenül jött. Akart valamit. Ő sosem csinál semmit "csak úgy". Olyan volt, mintha szándékosan az érzelmeimet akarta volna piszkálni. Csekkolta a tűréshatáraimat. De miért? Arra számított, hogy...

Hirtelen felülök.

Tesztelt! Végig csak tesztelt! A reakcióimra volt kíváncsi!

Kiugrok az ágyból.

És nem ok nélkül. Meg akart tudni valamit.

A lehető leghalkabban öltözök fel.

Fel akarta mérni a képességeimet? De miért?

Kiosonok, a szememmel megkeresem a Hádész bungaló két oldalán zöld lánggal égő fáklyákat és hozzájuk slisszanok. Be akarok kopogni, aztán rájövök, hogy ilyen későn illetlenség másokat zargatni.

És az eszembe villant a hangsúly, amivel Nico elköszönt.

Máris nem tűnik jó ötletnek beszélnem vele. Félig megemelt kezemen tétován megmozgatom az ujjaimat, és vissza engedem magam mellé.

A bungaló ajtaja pedig rémületes némasággal tárul fel - mint egy kripta hátborzongató kapuja.

Megugrok, hátrálok egy lépést. Értetlenül nézek be. Halvány fény szűrődik ki, és alig hallható motyogás. (Mondtam én, hogy szellemvadász...)
Furcsállva lépek beljebb, és megyek a fent említett dolgok felé - fény és hang. Végig haladok egy folyosón, de a sötét miatt nem igazán látom a részleteit. Aztán átvágok egy nappali szerűségen, és két ajtó elé érkezek. Fekete mindkettő, ezüst kilincscsel. Az egyik be van csukva. A másik teljesen nyitva van, mögötte egy sötét szoba. A helyiség be van rendezve, a francia ágy melletti éjjeli szekrényen kislámpa felpacskolva, halovány derengést biztosít. A takaróval és párnával ellátott matrac közepén egy alak ül. Lábait török ülésben maga alá húzza, a haja össze vissza áll. Ezúttal nincs rajta pilótadzseki, a fekete kard az ágy keretének van támasztva - mintha csak oda dobta volna.
A háta teljesen meggörnyed a kényelmetlen póz miatt, bár ez nem igazán zavarja. Bal kezében kis papírok, csak úgy, mint előtte kis kupacban. Jobbjában mindig csak egy kártya, rá pillant, motyog, leteszi a kupacra.

Először nem értem, igyekszek kivenni valamit a szavaiból. Aztán csak néhány nevet hallok ki, úgy, mint Héra, Atlasz, Zeusz, Thanatosz és Szfinx. És néhány számot. Kétezer, száz, kétszáz, ezerötszáz.

És egy mondat:

- Hádész. Négyezer. Ha az ellenség támad először, akkor öt.

Annyira hallgatózok, hogy már három lépéssel átléptem a fiú szobájának küszöbét. Felkapja a fejét, rám mered, az arca idegességről és szégyenről árulkodik. Félre billenti a fejét, a kezében tartott lapokat a többire csapja.

- Mi a francot keresel itt?!