A sárkány Jinchuuriki [BEFEJEZETT]

A sötét múlt árnyékának áldozata

(Kakashi)

Elfutottam, nem birok már az érzelmeimmel, az erőmmel és egyre jobban átrág a hideg. Tudom, hogy Obito, Rin és a sensei jót akar, de nem tudnak segíteni... Obito nincs tisztában, hogy egy időzített bomba van a közelében, egy olyan személy, aki csak bajt hoz a falura... helyesbítek... a világra. A Salvator nem élne, akkor nem lenne egy Bijuu sem, de... megígértem neki, hogy segítek és teszek érte, hogy soha se kerüljön rossz kezekbe. Belegondolva... Ki bírna el ezzel a súllyal, ami az én vállamon nyugszik? Senki!

Kimentem a folyóhoz. Ott csend és nyugalom van... Hallgattam a víz lágy csobbanását, a szél enyhe zúgását, a madarak énekét... Mikor volt utoljára, hogy én ezeket hallottam. Egy mély levegőt vettem. Tudtam, hogy ostobaságot csináltam a sensei házában, de... besokalltam. Elég volt, hogy már csak a gyilkolásból áll az életem... És most itt vannak ezek az árnyak- néztem rá a fekete kesztyűmre. - Én ezt nem bírom... Összeomlok... Elveszek... Megőrülök...

Éreztem, hogy megremegek, előre nyújtottam a kezem és láttam, hogy úgy remeg, mint egy 80 éves keze. Ijesztő volt. Nem tudtam, hogy az ideg, vagy a félelem, vagy az árny miatt, de tény, hogy még én is megijedtem. Egyszer csak megéreztem egy kezet a vállamon. Ismerős volt. Felpillantottam és Obito volt az. Ez a gyökér utánam jött, azok után, ahogyan bántam vele... Miért vagy ilyen kitartó Obito? Mit látsz bennem, ami jó?

Fél Sharingan szemével rám nézet és fura módon komoly volt. Nála ritka eset. Közel volt hozzám, és egyhangúan szólt nekem:

- Leülhetek?

- Persze. – néztem újra a vizet. Hálát adok a maszkomnak, hogy eltakarja az arcom, mert arról Obito egyből leolvasná, hogy sírok. Így, hogy csak az egyik szemem látszik, nincs könnyű dolga.

- Figyelj... - kezdte miután leült mellém. – Nem akartalak feldühíteni, de... a balesetem óta, mindenki gyengének és selejtnek tart. Látom, hogy nincs minden rendben veled, Kakashi és, mint a legjobb barátod, szeretnék neked segíteni. – én csak előre fele bámultam nem csináltam semmi extrát. – Szeretném, ha elmondanád mi történt, amikor a balesetem volt és, hogy most mi van veled? Mi az, hogy Jinchuuriki vagy démon hordozó vagy és azonfelül ki ez a Salvator, akiről a sensei beszélt és Rin miért van mindig a sírás határán, amikor a balesetemnél te kerülsz szóba?

- Miért vagy ilyen kedves velem? – amikor ezt megkérdeztem hallottam, hogy Obito meglepődött a kérdés végett. – Én egy bunkó paraszt voltam veled, de te még is... kedves vagy velem... Miért? – néztem rá. A tekintete elárulta, hogy lágya rajtam, hogy szomorú vagyok, ez tény, nem tudnám letagadni. Mély levegőt vett behunyta a szemét, majd a víz fele nézet.

- Talán mert... Sok mindent neked köszönhetek... - most meglepődtem. Mit köszönhet nekem? Nekem, aki csak a hibát látja benne! – Megmentetted az életemet a 3. Shinobi háborúban, ahogy Rin-ét is. Ha nem hagyod el a falut, tuti, hogy sose jöttem volna össze Rin-nel... még mindig te vagy neki az ideál... - Ezen megdöbbentem. Én kiakartam lépni ebből a szerelmi háromszögből, de az a baj, hogy én is érzek Rin iránt valamit, ami több, mint barátság, de ő már Obito-é és Obito már gyerekkora óta érte küzd. Nem lenne fair, ha elvenném tőle.

- Sajnálom! – mondtam őszintén. – Én kiakartam ebből a helyzetből lépni, de...

- Nem a te hibád. – mondta, majd egy vigyor elhagyta az arcát. – De a te hibád lesz, ha nem válaszolsz az előző kérdéseimre. - én is nevettem már. Végül is... Jobb, ha képbe van.

- Jó. Elmondok mindent... - sóhajtottam. – Gondolom, a sárkányról még vannak halvány emlékeid, igaz?

- Igen. – bólintott.