A sárkány Jinchuuriki [BEFEJEZETT]

Az ébredő harcos

(Kakashi)

Nem tudom, hol vagyok, de arra emlékszem, hogy Obito-ék megtaláltak. Megtaláltak és megmentettek. Hamarosan csipogó hangokat hallottam, amikről következtettem, hogy a kórházban vagyok. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de nagyon gyengének éreztem magam. Szúr a mellkasom és a szemem is fáj. Talán a kék Sharingan használata miatt, de csak így tudtam jelezni, hogy élek és jöjjenek segíteni. Ezek szerint ez sikerült. Megpróbáltam újra kinyitni a szeme, hisz már hangokat is hallottam... pontosítok egy emberi hangot. Most viszont sikerült felnyitni a szemem, igaz nehezen, de sikerült. Tsunade-sama állt tőlem nem messze, úgy, hogy lássam az arcát. Igen büszkén nézett rám, de nem tudom miért... Mit tettem, amíg komában voltam? Úgy éreztem erre a kérdésemre választ fogok kapni, hiszen az orvosi ninja már nyitotta is a száját.

- Hál Isten felébredtél!

- Tsu... Tsunade-sama... Hol... van... Obito... - nyögtem erőlködve és gyengén.

- Ne, aggódj Kakashi! Mindenki itt van és támogat téged, viszont... még nem jöhetnek be hozzád.

- Miért nem... - nyögtem halkan.

- Egy igen nehéz és kockázatos műtétet hajtottam rajtad végre. Hashimara sejtjeivel, megvarrtuk a szívedet.

- Mi?! – döbbentem le. Hashimara sejtjeivel? Az nem kevés munka lehetett, ráadásul egy ilyen kicsi szervnél, mint a szív.

- Sajnos a sejt még instabil és sajnos a szíveden rengeteg szakadás volt, így sokkal tovább tart a gyógyulás.

- Mégis... mennyi? – erőlködtem.

- 1 hét.

- Mikor láthatom a szeretteimet?- csukódott lefele a szemem.

- Minden nap délután, de csak néhányan jönnek be, mivel a szívedet nem tehetjük ki egyszerre az érzelmeknek. Minato-val beosztottuk, hogy ki mikor látogathat meg, mivel ahogy már mondtam a szíveden a sejtek instabilak, így, ha elszakadnak, vagy túlpörögnek, egy infarktusban meghalsz.

- Értem... - bólintottam nagy nehezen.

- Jó, most pihenj... - simogatta meg a fejem. Olyan fura érzés volt. Emberi kezek... érzem őket... Megnyugtatott és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy elaludtam.

Még aznap délután találkoztam Sasuke-vel és Sakura-val. Sasuke büszke volt rám és csodálkozott, hogy visszajöttem. Hát igen, kicsit érdekes story-ja van az egésznek, de azt most nem mesélem el, mert még sokkoló lenne. Sakura sírt. Nem csodálom... Biztos megijesztettem, és sajnos tudom mit dobtam el magamtól, igaz, csak 1,5 hónapra, de tudom: családot, szeretetet, boldogságot. A kislány az ágyamhoz jött és küszködve könnyeivel, kezével az ágyamon támaszkodott és szinte sírva szólt hozzám:

- Máskor ne halj meg előttem így... és ne tűnj el! Ne hagyj el minket! – sírás határon voltam, de tudtam, hogy a szívem gyenge, így felül kell magam írnom az érzelmeimen.

Nehezen emeltem fel a kezem, de felemeltem... Megfogtam Sakura feje búbját és simogatni kezdtem. Ő megdöbbenésében rám nézett. Fátyolkönnyeit a beérkező napsugarak világították meg. A kezem lassan csúsztattam le az arcára. Hüvelykujjammal letöröltem a balszeméből hulló könnyeket és mosolyogva így szóltam hozzá:

- Sajnálom, Sakura! Ígérem, hogy ilyen többé nem lesz, de jegyezz meg valamit velem kapcsolatba... - szipogott egyet, majd bólintott. – „Megsérültem és a gyilkosok útján járok, de ne foglalkozz vele, majd talpra állók, mert az élet és a harc erre tanított!" Harc nélkül sosem adom az életem! – Sakura bólintott és újabb könnyzápor indult ki belőle.