A sárkány Jinchuuriki [BEFEJEZETT]

Összeforrt szívek

(Kakashi)

A kórház bejáratnál elbúcsúztam Obito-tól, Rin-től és a sensei-től. Csak szokásosan, ahogy mindig is, úgy sétáltam az utcákon: üres tekintett és zsebre vágott kezek, bár most igen csak figyeltem. Ahogy haladtam az utcákon a tömeg megbámult, de nem úgy, ahogy eddig, hanem csodálkoztak és mosolyogtak. És tényleg... örültek nekem. Voltak, akik odajöttek hozzám bocsánatot kérni mindenért, amit velem tedtek. Igaz egy bocsánat nem hozza helyre a múlt hibáit, de nekem nagyon jól esett, hogy megváltozott a véleményük rólam. Boldog voltam. Egy kicsit gyorsabban szedtem a lábaim, mi hamarabb találkozni akartam Ayame-vel, hogy bocsánatot kérhessek tőle és elmondjam neki, hogy szeretem. Hamar elértem Ichiraku vendéglőjét, és ahogy szoktam lassan léptem be. Egyedül Ichiraku-t és Sakura-t láttam az étteremben. Sakura boldogan integetett nekem, míg az öreg, azt se tudta, hogy hol van. Dadogva szólt hozzám, miközben én közeledtem hozzájuk.

- Ka... Kakashi-san... De hisz maga...

- Tudom, meghaltam, de nehéz lenne elmagyarázni, hogy hogyan vagyok itt...

- Látod, papus... én megmondtam, hogy él!

- Maga se hitte el, igaz? – néztem Ichiraku-ra.

- Nem, sőt, egyenesen fel is mérgeltem magam, amikor Sakura ezt elmondta nekem és Ayame-nek...

- Annyira sajnálom... Mindenkinek fájdalmat okoztam, de talán, neki volt a legrosszabb... - lógattam a fejem.

- Szomor volt nagyok... Sokat sírt a temetésed után, és már 6 hete nem dolgozik...

- Hol eltűnik, hol nem... Hol a temetőben van, hol az emlékkőnél, hol pedig otthon. – fejezte be Sakura.

- Nagyon szégyellem magam, de nem volt más választásom... - ültem le egy székre.

- Igen, tudom... És én elfogadtam, és Ayame is, csak nehezen tudja feldolgozni a „halálod"...

- Hol találom most meg? – kérdeztem miközben felnéztem Ichiraku-ra.

- Nincs otthon, úgyhogy... szerintem az emlékkő környékén van...

- Akkor odamegyek! – álltam fel. – Egy minimum bocsánat kéréssel tartozok...

- Kakashi... ne nézz hülyének! – állított meg Ichiraku. – Tudom, mi van közted és a lányom között... Ayame már éveken át csak rá tudott gondolni és mesélte, hogy megcsókoltad... - nyeltem egy nagyot. Ichiraku-tól azért tartottam. Miközben megálltam láttam Sakura is elpirult. A fenébe... - Én áldásomat adom rátok, de ha megint meg mersz halni... feltámasztalak és magam nyírlak ki! – fenyegetett meg. Én mosolyogtam.

- Köszönöm, uram! – azzal gyorsan kimentem a vendéglőből.

Az erdei út csendes volt, de atombombát is robbanthattak volna mellettem, azt is csendesnek mondtam volna, mivel az eszem, most csak Ayame-n jár. Hol lehet, mi van vele? Megérkeztem az emlékkőhöz, ahol láttam, hogy egy kőműves már vakarja le a nevem. Ayame nem volt sehol sem, de volt egy megérzésem, hogy hamarosan megérkezik. Elbújtam az egyik fa tetejére és vártam. És jó volt a megérzésem: Ayame megérkezett. Milyen más volt... Nem a vidámságot és boldogságot láttam rajta, hanem a bánatot és a fájdalmat. A munkaruháját elhagyta és a régi ninja ruháját hordta. Kék trikó és rövidnadrág. Gyönyörű volt... KAKASHI! –ütöttem magam fejben. – Ne kalandozz el!

Amikor meglátta a kőművest, és, hogy mit csinál odarohant és enyhén ijedt hangon szólalt meg.

- Mit csinál?