Sikíts! [ls au]

e g y

Harry csendesen sétál, és azon gondolkodik, hogy utálja a csendet. Régen szerette, de most minden, ami eszébe jut róla, az Louis. Louis, aki elküldte, Louis, aki olyan bunkó volt.

Szorosan összehúzza maga körül a pulcsiját, nem, nem fázik, sokkal inkább biztonságérzetet ad számára. Miközben ezzel foglalkozik, tudatán kívül fordul be a nemrég látott utcába. A torka összeszorul, ahogy elhalad a ház előtt. Mostanában, amikor szomorú vagy dühös, csak összevissza flangál a városban, ugyanis képtelen a parkba menni; képtelen, mert annyi emlék köti őt oda, hogy az lehetetlen.

Párszor még elmegy a fehérre festett kerítés előtt, aztán végül a hajába túrva leül a feljáróra. Sehogy se sülhet el rosszul. Biztatja magát, miközben idegesen töröli a kezét a nadrágjába. Előveszi a telefonját, és nem is tudja mit csinál rajta, csak csinálja, hogy ne ebben a világban kelljen lennie. Mélyen belül reménykedik, hogy Louis majd kilép az ajtón, és meglátja Harryt, aztán bocsánatot kér tőle, és... és aztán nem is érdekli, hogyan lenne tovább, csak láthassa a kék szemeket. De nem tudja rávenni magát hogy bekopogjon. Tegnap is egy ijesztő férfi nyitott ajtót, és Harry nem akar megint találkozni vele.

Aztán mocorgást hall mögüle, így reményteljesen hátrafordul, hogy láthassa ki az. Egy fehér hajú lány lépett ki az ajtón, és ijedten pillant Harryre, amint meglátja őt.

"Öhm, szia." int bénán Harry.

"Bocsi, nem tudok adni felesleges ruhákat." mondja egyből "de talán vajaskenyeret igen, ha éhes vagy." Lottie igazából kedves próbált lenni, épp ezért nem értette hogy a göndör miért vonja fel a szemöldökét.

"Hogy érted?" áll fel, és telefonját a zsebébe süllyeszti. A lánynak aztán leesik a helyzet, és az arca halvány piros színt vesz fel.

"Ó, bocsi, azt hittem... izé... hogy hontalan vagy." Harry szemöldökei még magasabbra szöknek, ahogy lassan elmosolyodik.

"Nyugi, nem haragszom. Fura, de én is voltam ilyen helyzetben." neveti el magát.

"Hű... nem te vagy Harry véletlenül?" csodálkozik el a lány, miközben a mélyzöld szemekbe bámul.

"Harry? Attól függ melyik. Sok Harry van." ered meg a nyelve. Régen beszélt bárkivel is ennyit. Talán az tette ilyenné, hogy a lány abba a házhoz tartozik amelybe Louis is.

"Azt hiszem... azt hiszem Styles." gondolkozik el a lány, aztán megcsillannak a szemei, és Harry felé nyújtja a kezét. "Szia, én Lottie Tomlinson vagyok."

Harry lepetten ugyan, de kezet ráz vele. "Szia." Kicsit sejtette, hogy ez a lány Lottie lesz, akiről már hallott egyszer. "Tudod, aranyos lánynak tűnsz, és szívesen beszélnék még veled, de... ki tudnád hívni Louist?" kérdezi kedvesen. A lány kuncog, majd bólogatni kezd, és belépve a házba elordítja magát.

"Mi van már?" kiált vissza Louis türelmetlenül, miközben lerobog a lépcsőn.

"Harry." válaszol neki egyszerűen Lottie. A lépések lelassulnak, mintha Louis egyszerűen csak nem akarna találkozni a göndörrel, aztán véglegesen elhalkulnak.

Harry vár, miközben súgdolózást hall, és kezdi kellemetlenül érezni magát, amikor egy hang zökkenti ki gondolataiból.

"Nem unod már, hogy engem zaklass?" és hiába sértő a kérdés, Louis mosolyog, és olyan lágy és puha, és magas a hangja, és Harry annyira hallani akarja még, hogy rosszul sem esik neki, csak megrázza a fejét.

~~~
ehh. kicsit nagyon fura ez a rész