Sikíts! [ls au]

t i z e n e g y

"Fáradt vagyok" dől le a pázsitra Louis. Harry felsóhajt, és mellé fekszik.

"Én is."

"De lassan az oldala is kész a házikónak."

Egy hét telt el. Harry és Louis, mint ahogy mindig tették, minden nap délután együtt lógtak. Mivel egyre hűvösebb lett az idő, ma éppen dupla pulcsiban fetrengenek a füvön; Harry keze Louis hajában, míg a kék szemű ujjaival a hasán zongorázik, és így nézik egymást. Louis a bal könyökén támaszkodik meg, jobb kézfejével pedig Harry hasára tenyerel; amit a göndör csak egy fojtott nyögéssel díjaz "Bocsi." kuncog fel.

"Olyan szépek a csillagok." pillant az égre egy másodperc erejéig a fiatalabb, de aztán tekintete újra megtalálja a Louis szemében lévő csillogást, ami valahogy most ezerszer szebb az égnél.

"Igen." ért egyet Louis, aztán Harry-re néz "De te szebb vagy."

Harry megint csak sikítani tudna. Ő sosem meri kimondani, amit gondol, Louis viszont igen. És ez bántja őt. Hirtelen, hogy zavarát elrejtse, félretűr egy tincset Louis szeméből. Aztán, végig sem gondolva mit tesz, egy puszit nyom ajkaira.

"Alszunk?"

"Itt?" vonja fel a szemöldökét Louis.

"Hát... nekem nincs sok kedvem haza menni." vonja meg a vállát.

"Igazából nekem sincs." bólint, majd az oldalára fordul. Harry pedig mögé fekszik, és szorosan magához húzza az apró testet. Louis szíve vadul dobog, és a vele szemben lévő fűszálakat kémleli, mintha az olyan érdekes lenne. Harry bal kezével felkönyököl, majd a kék szemű nyakába fúrja arcát, akinek ettől kuncoghatnékja támad. Louis kissé hátrébb csusszan, még közelebb akar lenni Harry-hez, és ez most egy szinte tökéletes pillanat. Szemeit szorosan lehunyja, mikor megérzi a másik meleg ujjait a pólója alá csúszni, és azt, hogy köröket ír le velük.

"Min gondolkozol, pici?" suttogta néhány csönddel töltött perc után Louis fülébe a fiatalabb.

"Nem olyan fontos." érkezik a fojtott válasz, és ebből Harry rájön, hogy valami baj van. "Mondd, mi bántja a szíved?" olyan, kurvára aranyos. Igen, határozottan.

"Néhány este képtelen vagyok aludni, tudod... sokat agyalok meg ilyenek." válaszol végül, némi gondolkozás után.

"Értem." mondja halkan Harry, és egy puszit nyom a tarkójára, amitől Louis gerincén egy eddig ismeretlen borzongás fut végig.

Lehunyja a szemeit, és még a lehetetlennél közelebb húzódik hozzá. "Kérlek, tarts szorosan, és soha ne hagy elmenni." Louis hangja elbicsaklik.

"Bárcsak megígérhetném. Bárcsak tudhatnék mindent előre." szuszog fájdalmasan Harry, orrával a barna tincsekbe túrva. Louis-nak olyan hihetetlenül jól esik ez a törődés, hogy a nyelvébe harap, nehogy ténylegesen elsírja magát. De nem csak ezért; majdnem kimondott valamit, amit valószínűleg megbánt volna. És ettől megijed. "De tudod mit? Lou, ha úgy érzed, a világ rád szakad... sikíts, és én jövök, hogy megmentselek."

És Louis semmi mást nem tesz, csak az ajkaiba harapva, szabad utat enged könnyeinek. Harry tudja, hogy ez megállithatatlan, így csak édes semmiségeket suttog a fülébe, amíg meg nem nyugszik.

Édes semmiségek.

De miért nem mondja csak egyszerűen ki, hogy menthetetlenül szerelmes belé?

uhh- uhm izé, tudnátok véleményt írni erről?

oké, pofátlannak érzem magam miatta, de jól jönne néhány 'eddig ez a kedvenc részem', vagy ilyenek, ha értitek mire gondolok, csak mert eléggé szét vagyok folyva, és jól jönne némi olvadni való ʕ￫ᴥ￩ʔ

előre is köszi ha megteszed. kisses, d.