Sikíts! [ls au]

t i z e n k e t t ő

Harry céltalanul lézeng a városban. Louisra vár, hogy a fiú végezzen az óráival, mert megbeszéltek egy ebédelést a közeli kajáldaban.

Nem randi.

Már vagy fél órája ezt hajtogatja Harry a fejében, és kezdi úgy érezni, hogy lassan megőrül. Önmarcangolásából egy vidám hang rántja ki.

"Hazz!" és az említett felé kapja a fejét. Louist látja, ahogy egy könyvvel a kezében vágtat le a lépcsőn; orrnyergét még a szemüvege nyomja, és a haja össze lett kócolódva.

"Szia." köszön neki, és automatikusan nyúl a könyvéért. Louis hálásan mosolyog, majd a táskáját a földre dobva nyitja ki azt. "Tudod, a következő csoport baszott türelmetlen, még azt sem várják meg, hogy elpakoljunk. Nekik kell a terem." fejtegeti ki, mialatt a szemüvege is a tokjába kerül.

"Nem is tudtam, hogy szemüveges vagy." jegyzi meg csillogó zöld szemekkel a másik.

"Zavar?" és Louis életében először legszívesebben fejbe csapná magát. Hiszen még sosem mutatkozott Harry előtt szemüvegben, lehet, hogy utálja az ilyeneket.

"Dehogy, sőt, kifejezetten tetszik."

Louis megkönnyebbülve ejti le a vállait. "Igazából utálom." nevet fel.

"Pedig jól áll."

A kajáldától már csak egy sarokra vannak, de Harry megtorpan. Louis elé lép, és egy szoros ölelésbe vonja, aztán ajkaira tapad.

Édes mosoly kúszik Louis szájára, és Harry eldönti, hogy bármit is szeretett volna eddig, most már csak ezt akarja érezni, Louis mosolyának az ízét. Kezeivel az alacsonyabbik arcára simít, miközben egy puszit formál a csókból. Vigyorogva válik el, de az ajkaik szinte azonnal újra egybefonódnak.

Van valami, ami egyszerűen csak ki akar szaladni a száján. Elfutni, egészen Louisig, hogy aztán ott megállhasson, és a kék szemű fülébe súghassa a titkot.

"Éhes vagyok, siessünk." válik el elsőnek Louis, vigyorogva Harry szomorú arckifejezésén.

"Oké, oké."

Hamarabb végeztek a kajálással, mint ahogy gondolták, ezért azt tanácsolja Harry, hogy menjenek sétálni. Louis nagyon jól érzi magát, talán életében először úgy igazán jól.

Szürkületkor még Harry elkíséri a házáig az alacsony fiút, aztán egy hosszú csók után elköszönnek.

Igen, Harry ürességet érez, amikor belegondol, hogy ma este nem lesznek együtt. De hiszen meg kéne elégednie a délutánnal, nem?

Aha, csakhogy Louisból sosem elég. Az ajkai, a szemei, a haja... a hangja, ami olyan bársonyosan ejti ki Harry nevét. Az alakja; az alacsony termete, és ahogy lépked... furán billen a csípője, de Harry ezt tartja tökéletesnek, nem azt a járást amit betanulnak egyesek.

Ajaj, ezek a gondolatok veszélyesek, hiszen... Bezizültem, teljesen elment az eszem. Louis őrültté tesz.

És rettenetesen szerelmessé.

Nem igaz?

"Harry, rakd el a ruháidat, elesek bennük!" kiált fel az anyja, ezzel megszakítva a gondolatmenetét. Harry sóhajtva lemegy a földszintre, és egy éles kanyarral felveszi a nappaliból az apja ruháit, hogy aztán igazságtalanul bevágja őket a legközelebbi fiókba.

Hiszen az élet vele sem igazságos, neki miért kéne másokkal az lennie?