Sikíts! [ls au]

t i z e n h é t

Kivételesen Harry kelt fel előbb, így mosolyogva gyönyörködhet Louisban. Vigyázva, hogy ne keltse fel, tenyerébe fogta az apró kezét és a heget -ami mostmár latszott, lévén higy Louis levette a kötést- simogatta, volt, amikor lágy puszikat nyomott rá.

Még mindig homályos volt az elméje, de a tegnap este emlékei tisztán kirajzolódtak a szemei előtt. Az érzés, Louist érezni, az ajkaik, a testük, mindenük összefonodott, és fájdalmasabb lesz elválni mint valaha.

A göndör türelmesen várja, hogy a másik felébrendjen, és közben az arcát simogatja. Aztán, pont miután Harry gyomra megkordult, Louis laposakat pislogva ébredezni kezd... és a szemei, te jó ég. Mint a mennyország, felhős és végtelen.

Harry szótlan, cserben hagyja a nyelve. Pedig mennyiféle köszönési módot kitervelt, de Louissal nem számolt.

"Jó reggelt." vigyorodik el Louis, ezzel pedig Harry arcára is mosolyt csal.

"Neked is, LouLou." a mosolya kiszélesedik, és úgy húzza közelebb magához Louist.

"Hogy vagy?" simítja kezét a göndör fürtök közé, akiknek a gazdája csak morog egyet, de aztán pár perc csönd után halkan, félve megszólal.

"Olyan jó volt a karjaidban lenni, tudod? Mintha elveszhetnék egy pillanatra, mert te úgy is megtalálsz." suttogja, mire Louis szíve kihagy egy ütemet.

Valóban érzi, fontos Harry számára.

"Én is szeretlek, Harry. Visszavonhatatlanul." aztán beharapja az ajkait, azon gondolkodva elmondja -e, amit akar. Végül amellett dönt, hogy megosztja Harryvel. "Neked pedig tudnod kell, hogy megmentettél, pedig nem is sikítottam."

"Igazad van, az én voltam." kuncog fel gyengén Harry.

"Bár, részketkérdés." teszi hozzá még a kék szemű, orrát Harry nyakának dörgölve.

"Szereted ezt csinálni, mi?" nevet most már erőteljesebben. A másik pedig csak bólint.

Ahogy elszalad a reggel, úgy lesz Harry és Louis egyre nyomomottabb, aztán elköszönnek egymastól, és a göndör hazamegy.

Elengedi az anyja rikácsolását a füle mellett, felmegy a szobájába, és kulcsra zárja az ajtót.

Esténként kimegy, és eszik valamennyit, reggelenként suliba megy, délután hazajön, és megpróbálja elérni Louist, de ő vagy nem veszi fel, vagy annyit mond "Nincs időm, bocsi."

És Harry szívében meg van forgatva a tőr.

De a legrosszabb az egészben, hogy nem is Louis miatt szomorú. Hiszen túl szép lett volna, ha csak egymásra találnak, szerelmesek lesznek egymásba és bumm, összejön. Sokkal inkább az zavarja, hogy így történt az egész. Hogy Louis egy hete még szerette őt, de mostanra már nincs ideje rá.

Harry önmarcangolása odáig fajult, higy már az orrdörzsölések is hiányoztak neki, pedig azt kifejezetten utálta.

És amikor anyukája szól neki, hogy letelt a két hét, semmit sem változik.

Suliba megy, hazajön. De utána már nem hívj Louist, helyette elsétál a parkba, ahol megismerte őt.

Pedig már ezt sem szereti. Utálja a csöndet, mindent utál. Hiszen amilyen gyorsan repült Louissal, olyan gyorsan zuhant is le, arra a valamire, ami Louis által épült a gyomrában, s így a szíva is darabokra tört, hiszen ki kapta volna el?

Hogy lehet hirtelen ilyen mélyre kerülni?

Választ már nem tudott adni, mert megrezzent a telefonja.

fujj én.

fuck meh