Veszélyes Vonzalom //Befejezett

24. Még mindig érintetlenül

Szenvedélyesen és hosszan érintette Jason ajka az enyémet. Egy pillanatig haboztam, de aztán viszonoztam. Miközben hevesen faltuk egymást, úgy helyezkedett, hogy fölém kerüljön. Lassan letért a számról és a nyakamat hintette be apró csókokkal, majd folyamatosan haladt lefele. Elért a vállaimhoz, később pedig a kulcscsontomhoz. Mikor a fülem mögötti érzékeny részt finoman megszívta, kélyesen felnyögtem.
Lassan elkezdte felhúzni a pólómat, de gyorsan odakaptam a kezem. Én erre még nem állok készen.
- Jason.. Ezt ne - kértem kifulladva.
- Miert? Mi a baj? - kérdezte aggódó tekintettel.
- Nincs baj. Te tökéletes vagy.. csak.. Nem állok még készen - válaszoltam, miközben ő lemászott rólam.
- Oh.. Oké. Ne haragudj. Csak gondoltam... Mindegy - motyogta, majd zavartan beletúrt a hajába.
- Tényleg sajnálom - suttogtam, majd gyorsan kimentem a szobából, de az nem volt elég. A házat, majd a telket is elhagytam. Minél messzebre akartam kerülni tőle. Még hallottam, hogy utánam kiált valamit, de nem értettem tisztán. Nem tudtam hová mehetnék, mivel a szüleim nincsenek otthon..
Végül a faház mellett döntöttem. Reméltem, hogy üres és kicsit egyedül lehetek, hogy átgondoljam a dolgokat. Sajnos nem volt olyan szerencsém..
Mikor beléptem az ajtón, egyből megpillantottam Adam-et. Ott ült a kanapén, fehúzott térddel és pokrócba bugyolálva. Eddig még sosem láttam így. Arcáraól még mindig áradt a szomorúság és tudtam, hogy gondolatban folyamatosan magát szídja.
- Csatlakozhatok? - kérdeztem és választ sem várva leültem mellé.
- Persze.. - motyogta kedvtelenül. - Mi szél hozott?
- Hát.. csak egyedül akartam lenni - feleltem, miközben én is bekuckóztam magam. Törökülésbe húztam a lábaimat és egy párnát szorongattam a kezeim közt.
- Én is. De nem bánom, hogy így alakult - mondta a szemembe nézve. Valamiért én sem. Kellemes és megnyugtató a társasága. - És miért akartál egyedül lenni? Látom rajtad, hogy valami nem oké - folytatta a szemeimet kutatva. - Te sírtál? - kérdezte, mikor meglátta, hogy szemhéjam enyhe piros árnyalatban úszik.
- Én.. - kezdtem bele, miközben letöröltem a maradék nevességet az arcomról. Valamiért kényszert éreztem rá, hogy mindent elmondjak neki. Sajnos ez megmaradt az együttlétünk óta. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne tálaljak ki neki. - Csak nem tudtam ott maradni Jasonnel - sajnos kibukott belőlem a lényeg. Most Adam azt fogja hinni, hogy miatta van ez. Mert még mindig szeretem. Na persze.. Én nem. Vagyis nem tudom.
- Értem.. - mondta kurtán. Arcáról vegyes érzelmek tükröződtek. Féltékenység, megkönnyebbülés, esetleg némi düh. - Mi történt? - kérdezte komolyan. - Bántott?
- Dehogy! - vágtam rá. - Csak.. - nem tudtam kimondani.
- Sarah, mi az? Megijesztesz - mondta aggódva. Tényleg nem akartam neki erről beszámolni, de valami miatt mégis csak kitört belőlem.
- Nem akartam vele lefeküdni... - böktem ki szinte suttogva.
- Oh.. Ne haragudj. Nem kellett volna ennyit kérdezősködnöm - mondta szomorú, de meghökkent tekintettel.
- Nem.. Semi baj. Jobb is, ha kiadom magamból.
- Erőltette? Vagy mi történt? - kérdezte némi töprengés után. Gondolom nem akart tovább faggatni, de csak legyőzte a kíváncsisága és aggodalma.
- Nem, én csak nem álltam rá készen - feleltem még mindig nagyon halkan. Nem gondoltam volna, hogy ezt pont Adam-mel fogom megbeszélni, de hát így alakult.
- Én azt hittem, hogy ti már rég.. - kezdte csodálkozva.
- Nem. Mi még nem - vágtam közbe. Már nagyon úgy éreztem, hogy ennek a beszélgetésnek sürgősen véget kell vetni.
- Ne haragudj.. Nem tudtam - szabatkozott. Erre nem tudtam mit mondani. Persze, hogy nem tudta, hisz nem volt itt velem.
- Ma itt alszol, vagy enyém lehet a szoba? - kérdeztem egy rövid csend után.
- Tied az ágy, enyém a kanapé itt kint - válaszolta. Tehát ő is itt tervezett aludni. Most jól belemásztam a terveibe.
- Bocsi, hogy csak így idejöttem, de nem volt jobb ötletem.
- Ez a falka kunyhója. Akkor jössz ide, amikor csak akarsz. Most nekem van itt a legjevésbé helyem.. - mondta lesütött, enyhén sárgás szemmel.
- Hagyd már ezt - szóltam rá, majd közelebb léptem, mire végre rámnézett. Ismerem őt. Sosem akarta, hogy lássam a szemeit. Nem tudom, miért szégyenli. A szomorúság, a szeretet és a düh mind emberi érzelmek. Benne annyi a különbség, hogy egyből elárulják a szemei. Most valószínűleg a szomorúság miatt ragyogtak fel. - Ne rejtegesd, hisz gyönyörű - kértem határozottan. - Főleg ne előttem - tettem hozzá halkabban.
Néhány hosszú másodpercig csak néztük egymást. Nem szólaltunk meg, de nem is kellett. Valamiért egyre sárgábban rikítottak Adam szemi, amit ezúttal nem tudtam hova rakni. Még mindig ennyire szomorú lenne, vagy...

Sziasztok. Ez a rész nem lett valami hosszú, ami miatt bocsánatot kérek. Remélem, azért így is tetszik nektek. Ha így volt, kérlek vote-oljatok és dobjatok egy kommentet.

Amit hihetetlenül köszönök, hogy kis híján 4k megtekintés van a történeten. Nagyon-nagyon köszönöm 😍❤
Puszi :3