Stigma [BEFEJEZETT]

제 1 장

Az ember oxigén nélkül nem létezik. Hazugságokban, fájdalmakban, szenvedésekben és némi szeretetben élünk ezen a bolygón, amit mi Földnek nevezünk. Nincs olyan férfi, vagy nő, amelyik nem tett volna rosszat, esetleg bűnt ebben a világban. Én... Sokat elkövettem. Sok bűnön estem át, amik a múltnak adományoztam. Mindannyian ezt tettük mi bűnösök, s mégis kitagadtak bennünket ebből a világból. Senkik vagyunk mások szemeiben, míg mások akármennyi aranynál is többet érnek. Ezek vagyunk mi tolvajok: akik becsapnak és meglopnak másokat észrevétlenül. Hazugok: akik mindenféle kitalációkkal meséljük be a másiknak az "igazunkat". Egy mocskos világban élünk és ezt el kell fogadnunk. (Kim Taehyung gondolatából)

Az egész történetem egy júniusi napon kezdődött, amikor a szüleim ok nélkül kidobtak a lakásból. Bőröndömmel együtt állva az ajtóban csőrtettem be. A bejárati ajtó nem nyílt ki, hanem csukva maradt. Kidobtak a lakásból a szüleim, akik nem mondtak semmit sem, hogy miért tették ezt velem. Szemeim könnybe lábadtak, majd egy könnycsepp után gördült le a többi is.

-Anya! Apa!-kiabáltam be nekik.-Ezt nem tehetitek velem!-zokogtam az ajtóban.-Mit tettem, hogy ezt érdemlem?

Válasz ugyan nem érkezett. Megfogtam bőröndömet és kihúztam a fogantyúját és a kapuig meg sem álltam. Egy pillanatra visszafordultam, mert mégis csak itt laktam 18 éves koromig. Most pedig az utcára kerültem pénz és étel nélkül. Egész lényemet a kapu felé fordítottam, majd kiléptem rajta és egy irányba indultam. Pontosabban nem tudom merre visz a lábam, de abba biztos vagyok, hogy képtelen lennék visszamenni a szüleimhez ezek után.

Hosszas séta után megálltam az egyik szökőkútnál pihenni, amikor megláttam egy nőt kétségbeesetten rohangálni a járdán. Biztos a gyermekét keresi. Igen ám, de ez a hölgy nem szólított senkit sem, csak a fejét vakargatva nézelődött jobbról-balra, amikor kiesett a kezéből a táskája. A nő felé rohantam és felkaptam a betonról a retiküljét, aki meghálálva hajolgatott meg előttem, mintha valami hercegnő állna előtte.

-Semmiség hölgyem. Legközelebb vigyázzon magára és a táskájára!-kértem meg.

Az idegen hölgy megragadta a kezemet, majd a tenyeremet kezdte vizslatni. Furán meredtem rá, mikor egy tollal kezdett a bőrfelületemre firkálni. Egy szót ír rá: stigma. Kérdő tekintettel figyeltem ezt az egy szót, majd felpillantottam és a nőnek hűlt helye. Kezdem magamat úgy érezni, mintha egy creepypastás sorozatba csöppentem volna bele.

Végül visszafurakodtam a szökőkúthoz, ahol egy férfi ült mellettem és magamon éreztem meg tekintetét. Egyfolytában figyel, mintha valamit akarna tőlem, de nem mer lépni. Végigmér, majd távolabb ül tőlem és maga elé bámul. Manapság mi van az emberekkel? Még soha életükbe nem láttak egy fiatal lányt, aki a szökőkútnál ülve gondolkodik el az életén? Most komolyan!

-Mit keres itt egy magadfajta hölgy a város túl oldalán?-állt meg előttem egy másik nő, kinek a haja vállig ér és barna tincsei a szemében lógnak.

Felnézek megszólítómra, majd egy fura tekintettel meredek magam elé.

-Kérdeztem valamit! Nincs otthonod?-ezen kuncogni kezdett.

-Képzelje el magát a helyembe és tudná miért vagyok itt!-vágtam vissza neki olyan gúnnyal, amilyennel csak mondhattam.

-Ó, te szegény!-továbbra is csak gúnyolódott velem.-Kéred a pénzemet, esetleg az ennivalómat?

-Ördöggel nem üzletelek.-jelentettem ki.-Különben is. Magához ki szólt, hogy ennyire gúnyt űzöl más sorsán? Ha maga lenne ilyen helyzetben, mint én nem lenne olyan nagy arca, mint amilyen most van.