Stigma [BEFEJEZETT]

제 9 장

A vonatról óvatosan lépkedtem le, hogy balesetmentesen érkezzek a peronra. Ahogy leszálltam úgy neki is mentem egy férfinek, akitől elnézést kértem. A csomagjaimmal együtt indultam meg a családom felé, akik már tűkön ültek miattam. Legalább Arrogáns Mackó Úr megtanul várni.

-Ennél lassabban nem jöhettél volna.-szólalt meg Őfelsége.

-Ó, dehogyisnem..

-Elég! Induljunk a szálláshelyünkre!-indultunk meg egyszerre.

Hosszas fárasztó út után megérkeztünk egy hotelbe, ahol 4  éjszakát tölteni fogunk. Plusz reggelizni, ebédelni és vacsorázni is. A recepcióshoz sétáltunk, akitől megtudakozódtunk a szobáinkról. Végig mosolyogtam az egész beszédét, de amikor kiderült, hogy egy szobán kell osztoznom Arrogáns úrral, akkor az a mosoly, ami az arcomon ült, hirtelen lefagyott és lebigyesztett szájjal indultam meg a 210-es szobába. Már érzem, hogy imádni fogom ezt a helyet.

A szobánkba érve lepakoltam a cuccaimat, majd az ágyra ugorva vizsgáltam meg puhaságát. Az ágy eléggé puhának bizonyult, így lehunytam a szememet és aludni próbáltam, de egy kezet éreztem meg a lábamon, ami lerángatott a bútorzatról.

-Hülye állat!-szóltam rá.

-Még mielőtt beleélnéd magad közölném veled, hogy csak egy franciaágy van ebben a szobában, így kénytelenek vagyunk kő-papír-ollóban eldönteni, hogy kié lesz ma estére az ágy. A vesztes a padlón alszik.-közölte.

-Rendben van!-beleegyeztem.

-Kő-papír-olló.-kiáltottuk egyszerre, amikor ollót mutattam, de Taehyung kővet.

-Ma este a padlón fogsz aludni. Remélem ott is szépeket fogsz álmodni, vagy a családodról, hogy mennyire szerencsétlen az életed!

-Húzzál ki!-szóltam rá.

-Elfelejtetted, hogy ez az én szobám is? Nem parancsolhatsz nekem Sana.-emlékeztetett.

-Nem felejtettem el, csak jobban szeretem, ha nem zavarnak, mikor pihenni próbálok!

-Máskor pihensz, most fáradj ki a szobánkból!-mutatott az ajtóra.

-Miért kellene?-érdeklődtem.

-Átöltöznék, vagy látni akarod, hogy öltözöm?-kérdezte.

-Dehogy.-válaszoltam, majd kifáradtam a szobából, amit magam után kulcsra is zárt.

A szállásunkhoz elég közel van a tengerpart, mert volt olyan merszem és lesétáltam a partra egy kicsit. Pokrócot persze, hogy nem hoztam magammal, mert minek? Telefont se hoztam magammal, mert az pedig a szobában maradt. Sétálgattam ide-oda, amikor beleléptem a vízbe és jól is esett, de rájöttem arra, hogy én nem tudok úszni, így ki is rohantam. Menekülésem közben nekimentem egy srácnak, akire ráestem, amíg ő a hátára huppant. Gyorsan felpattantam róla, hisz eléggé kínos volt számomra ez a helyzet. Úgy néztünk ki, mintha most készülnénk életünk legaranyosabb dolgát megcsinálni. Hát, nem! Arra még ráérek.

-Jó újra látni Lee Sana!-mosolygott.

-Ó, szia!-hüledeztem.-Mit keresel itt?-érdeklődtem.

-Itt pihenek, te?

-Sétálgatok.

-Egyedül?-kérdezte megszeppenve.

-Igen.-válaszoltam.-Miért?

-Csak kérdeztem. Jut eszembe! Holnap lesz az egyik barátomnak a születésnapja és bulit szervez. Szeretném, ha velem tartanál.-meghívott.

-Köszönöm a meghívást, de....