Stigma [BEFEJEZETT]

제 11 장

Közben vitatkozni is vitatkoztunk, amikor megérkezett a szülinapos és a barátnője. Szép párnak néztek ki együtt, amin mosolyogtam. Édesek, ahogy becézgetik a másikat és egy-egy puszival üdvözlik egymást. Lassan este 10 óra van, de még nem történt semmi olyasmi, amiért félnem kellene, mert egyáltalán nem is parázok ettől a szobától. Ez is egy ártalmatlan kis helyiség, ahogy a többi is. Nem igazán értem Arrogáns Bunkónak a "féltési" mániáját, ha ezt lehet így nevezni.

-Boldog Születésnapot!-adom át az ünnepeltnek az ajándékomat, amit neki szántam.

-Köszönöm.

Amint átvette az ajándékát a barátnőjével félre vonultak, majd nem is láttuk őket Jaejoonggal. Egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, amiért csak én vagyok az egyedüli ebben a szobában, akit nem is ismer az ünnepelt. Milyen jó már nekem? Az ágyra ülve bámészkodtam, amikor megjelent Hero egy szelet tortával és villával a kezében, amit felém nyújtott.

-Jó étvágyat!

-Nem kérek, köszönöm.-visszautasítottam, mire mellém huppant le és kuncogni kezdett.

-Csak kóstold meg!-kérlelt.

-Miért? Valamit tettél a sütibe?-nevetni kezdtem a hülyeségemen.

-Semmit.

-Csak hülyéskedtem.-nyugtattam meg.

-Tudom..-hisztérikusan nevetni kezdett, miközben megcsörrent a mobilom, miszerint hívnak, vagy üzenetet kaptam.

Előkaptam a zsebemből a telefonomat, majd feloldottam és egy üzenetet kaptam anyámtól. Először nem hittem a szememnek, hogy tényleg anya írt nekem SMS-t. Azonnal reagáltam rá és megnyitottam az üzenetét.

Sana!

Hogy vagy kincsem? Minden rendben van? Miért nem hívtál eddig minket? Apáddal nagyon aggódunk érted, amióta kitettük a szűrödet a lakásból. Jelen pillanatban hol vagy? Ha olvasod ezt az üzenetet kérlek szépen írj, esetleg hívj fel bennünket! Gyere haza Sana, nagyon várunk téged!

Mire végig olvastam anyám üzenetét a szemeim könnybe lábadtak és nem mertem őket felhívni. Szipogtam. Fájtak ezek a szavak most is, mint régen. Hiányolnak engem és én már nem neheztelek rájuk, amiért ok nélkül kidobtak.

-Mi a baj?-aggódó tekintettel nézett mélyen a szemembe.

-Semmi, semmi..-törölgettem a könnyeimet.

-Mondtam már neked, hogy nagyon rosszul tudsz hazudni?-kérdezte.

-Nem, de nem érdekes.-válaszoltam.

-Mondd el nekem, hogy mi bánt!-dorombolt, mint egy macska, majd a nyakhajlatomhoz hajolt, mire ijedt arccal álltam fel és rohantam az ajtó felé.

Kiléptem rajta és mielőtt visszaszaladtam volna a saját szobámba, amit mellesleg még mindig Őfelségével kell osztoznom. Az ebédlőbe siettem, ahol esténként italokat árulnak a vendégeknek. Betettem a lábamat és a pulthoz sétálva ki is gondoltam mivel felejtsem el a bánatomat. Egy üveg Sojuval akarom megünnepelni a szüleim keresését. Meg is vettem az italomat, majd leültem és addig nem álltam fel, amíg meg nem ittam az egészet.

-H-h-hiányolnak a-a szü-szüleim!-kiáltottam el magam, mire az ottlévők a szemükkel végignézték, ahogy felállok és ide-oda ingázva teszek pár lépést az ajtóig.

Szédültem, de bátrabb lettem, mert úgy lépkedtem fel a lépcsőn, mintha valami agyhalott próbál mászni a lépcsőn, amíg el nem éri a szobáját. Így tettem én is és berontva nyitottam ajtót, majd besétálgattam, amikor nekimentem az éjjeliszekrénynek.