Stigma [BEFEJEZETT]

제 16 장

Ahogy beljebb lépett a nappaliba, a konyhába vette az irányt és felém indult, hogy az elmaradt csókját megkaphassa, de helyette egy arcon puszival részesítettem, mire fejét a gőzölgő citromos teára fordította.

-Csináltál teát?-kérdezte.

-Igen.-válaszoltam.

-Anyám kérte?-érdeklődött.

-Igen, de magamtól tettem bele citromot. Baj?-kíváncsiskodtam.

-Nem.. Miért lenne baj, szívem?-érdeklődött.

-Csak kíváncsi voltam Mackóm.

-Mackóm?-felvonta a szemöldökét.

-Igen. Furcsa?-mosolyogtam.

-Nem, épp ellenkezőleg!

-Persze, persze...-mellkasomnál összefontam a kezemet.

-Tényleg!-közelebb lépett hozzám, én pedig hátráltam.

-A levessel mi lesz, ha engem követsz?-kérdeztem.

-Fő..-válaszolt.

-Taehyung!-hallottuk meg az édesanyja hangját.

-Megyek!-kiáltotta.

-Menj!-hessegettem, mikor egy csókot nyomott a számon, majd elváltunk és felsietett a szobába.

Addig lekapcsoltam a tűzhelyet és a fedőt a fazekon hagytam, hogy még főjjön egy picit és a tészta is megpuhuljon. Taehyung közben lejött és az üres poharat hozta le magával, amit elöblített.

-Most ne zörögjünk, mert pihen!-figyelmeztetett a ház úra.

-Oké..-suttogtam, amin egy nagyot mosolygott.

-Beszélgetni azért beszélgethetünk.

-Miről?-kérdeztem.

-Bármiről.-válaszolta.

-Taehyung! Dobj fel egy témát.-szóltam rá.

-Akkor... Beszélgessünk a jövőnkről!-érvelt.

-Ráérünk. Először gyógyuljon meg anyukád!

-Köszönöm, hogy ennyire aggódsz miatta.-elpirult.

-Ugyan!-legyintettem.-Miért ne aggódnék miatta? Ő már a kezdetektől gondoskodó volt velem, amíg te bunkóskodtál.

-Tudom és már megbántam.

-Kötve hiszem, hogy így lenne..-összefontam a mellkasomnál a kezemet.

-Tényleg így van!-esküdözött.

-Tudod.. Nem hiszem el!-suttogtam.

-Már értem mire megy ki a játék.-gondolkozni kezdett.

-És?-érdeklődtem.

-És tetszik..

Egy darabig csak egymást bámultuk, amikor megszólaltam, hogy megtörjem a csendet.

-Kihűl anyukád levese!

-Jaj, tényleg!-hüledezett, majd elővett egy tálat és a merőkanállal merített, hogy megtöltse az üres tányért a kész étellel.

-Mindjárt jövök!-megpuszilta az arcomat.

-Ne siess!-nevettem ki, mire megállt, hogy visszapillantson rám.

-Nem fogok, idióta!-suttogta, de még így is hallottam.

Napjainkban:

A mai napon engedik ki Taehyung anyukáját a kórházból, ahol eddig gyógyulgatott. Szerencsénkre már nincs komolyabb baja, aminek hálás vagyok a fentieknek, hogy segítenek neki a felépülésben.

Közben Taehyung megkérte a kezemet egy hete és hamarosan itt lesz az esküvőnk napja. Már egy közös lakásban élünk, de sokszor meglátogatjuk az anyukáját. Most a kórház aulájában várunk rá, hogy megérkezzen, mikor egy váratlan pillanatban megpillantjuk őt és az orvosát.

-Köszönjük szépen Doktor úr!-hajoltunk meg Taevel egyszerre, hogy üdvözöljük, majd kiegyenesedtünk.

-Semmiség, de ne hagyják, hogy kikeljen az ágyából, esetleg dolgoztatni se tegyék. Pihenjen és igyon sok folyadékot. Gyógyszereket írtam fel neki, amit azonnal ki kellene váltaniuk. A betegnek pedig jobbulást!-sarkon fordult, majd elballagott.

-Ez gyors volt!-jegyeztem meg.

-Menjünk drágáim!-szólalt meg az anyja.

-Értettük asszonyom!-nevetni kezdtem.

Amikor kiléptünk a friss levegőre, felszabadultnak éreztem magam, amint elhagytuk az épületet. Bent valamiért szorongtam, de próbáltam feloldódni.