Stigma [BEFEJEZETT]

제 5 장

Reggel arra ébredtem fel, hogy iszonyatosan sajog a fejem. Az ágyamban hátamon feküdve bámulom egy pillanat erejéig a plafont, hogy megszokja a szemem a fényerősséget, majd oldalra fordítom a fejemet, mire egy kisasztalon megláttam egy gyógyszer szemet és egy pohár vizet. Felültem és körülnéztem. Tényleg a szobámban vagyok, de miért fáj ennyire a fejem? A tegnapi napról annyira emlékszem, amíg meg nem iszok egy üveg Soju-t. Utána képszakadás. Egy kérdés: hogy kerülök én ide?

Az ágyamon ülve veszem el az asztalról a gyógyszert meg a pohár vizet, majd beveszem és lenyelem. Mivel kesernyés volt a gyógyszer, így kénytelen voltam vizet inni hozzá, hogy enyhítsem az ízt. Visszafeküdtem és próbáltam visszaaludni, de csak forgolódtam az ágyamban. Lehunyt szemekkel fordultam oldalamra, majd úgy maradva akartam elszunyókálni, ami sikertelennek bizonyult. Kopogás az ajtómon, majd kivágódik és lépteket hallottam meg a közelemben. Annyit éreztem még, hogy az ágy besüpped mellettem.

-Tudom, hogy fent vagy!-szólalt meg kicsit sem kedves hangnemben (szokása szerint).-Nem látom a fejfájás csillapítót és a vizet is hiányolom a pohárban, tehát bevetted.-jegyezte meg.

-Igen, és?-kérdeztem tőle úgy, hogy ugyanabban a pózban maradtam.

-Nézz a szemembe, amikor velem beszélsz!

-Nem akarok a szemedbe nézni és nem akarok veled beszélgetni, tehát kimennél és hagynál aludni?-kérdeztem tőle csukott szemekkel és fáradt hangszálaimmal.

-Aki éjszaka úr, az nappal is legyen úr!-kezdte megint.

-Mondod te!

-Igen, mondom én, aki hazáig cipelte a dagadt seggedet, mert hót részegre leittad magadat azzal a céllal, hogy "éled az életed". Normális vagy?

-Igen normális vagyok!-kiabáltam, miközben újból felültem az ágyamon.-Megint ki engedte meg neked, hogy betedd a lábadat ide? Senki! Tehát takarodj ki és ne lássalak!-mutattam az ajtóra.

Teljesen kikeltem magamból, de nem érdekel. Ha kell ki is rántom innen, csak ne lássam a ronda képét. Meglepődött arckifejezéssel meredt rám. Tuti nem látott még ilyet, hát akkor tessék.

-Miért nem mozdulsz?-ordítottam vele.-Jó..-kikeltem az ágyamból, majd kisétáltam a szobából egészen a nappaliig, majd a kanapéra feküdve próbáltam aludni.

Megint a lépteit hallottam meg a nappaliban. Idegesít, hogy mindenhol ott van, ahol én.

-Elmondanád mit akarsz tőlem, hogy nem hagysz békén és állandóan követsz, akár egy pincsi kutya?-morogtam.

-Velem ne beszélj így! Örülj, hogy még nem dobtalak ki!

-Kit érdekel? Jobb lenne ott, mint itt veled!-köptem a szavakat.-Legalább hálát adnék az égnek, hogy nem látom azt a rusnya képedet.

-Az ellentéte lenne.-nevetgélt magában.

Istenem, de egy bunkó alak. Miért pont vele kell élnem ebben a lakásban?

-Nem úgy lenne, ahogy te gondolod!-közöltem vele.-Mivel nem hagysz békén, így elmegyek, de ne gyere utánam!

-Hova mész?-kérdezte.

-Oda, ahol nem látom a képed.-feleltem kérdésére.-Hiányoznék, hm?

-Dehogy hiányoznál nekem.

Felálltam a kanapéról, majd a szobába rohantam, hogy felöltözzek. Odaérve becsuktam (kulcsra) a szobám ajtaját, majd a szekrényem előtt megállva nézegettem a tökéletes outfitet, míg a végén ezen az összeállításban maradtam: