Szívzűr

1. fejezet

„Ha az életem tündérmese lenne, kizárt, hogy valami megmentésre szoruló hercegnőcske lennék. Szerintem jobban illene rám a szörnyeteg szerepe." (Lizi)

Akár az igazat is megmondhatta volna – miért hazudott mégis? Lizi tudja, hogy nem kellett volna az utolsó pillanatban azt mondania, hogy azért akar itthon maradni, mert túl betegnek érzi magát (aztán pedig meggyőzni mindenkit, hogy menjenek nyugodtan nélküle, meglesz egyedül) – egyszerűen elárulhatta volna, hogy fáradt, mert napok óta rosszul alszik, hogy igazából semmi kedve vidámnak tettetni magát, amikor leginkább csak összekuporodni szeretne a kanapén.

Ezt teszi most, de sajnos nem érzi magát jobban tőle, mert nem elég, hogy megfázott, most már ráadásul lelkiismeret-furdalása is van. Pedig máskor nem okoz neki gondot, hogy kimondja, amit gondol, és arról sem híres, hogy túlzottan tapintatos lenne – akkor most miért hazudott mégis? Mennyiből tartott volna azt mondani, hogy „bocsi, de nincs kedvem megünnepelni, hogy vége van ennek a nyomorult évnek"? Végül is ki ítélné el ezért? Tulajdonképpen – kár szépíteni – pocsék éve volt.

Kétszer hitte azt, hogy szerelmes. Egyszer sem volt az, de erre mindkét esetben túl későn jött rá.

Bár szereti a szüleit (jó, az apja nem a vér szerinti apja, de ettől eltekintve igenis őt tartja az apjának), mégis az ország másik végébe költözött a nővéréhez (bár ironikus módon most épp a húga családjánál lakik – az élet tele van meglepetésekkel, nem igaz?), hogy elmeneküljön a szerelmi bánat elől – ami véleménye szerint egyszerűen szánalmas, főleg, hogy nem is érez túl nagy bánatot, inkább csak dühöt és csalódottságot. Igazából könnyebb volt kereket oldani, mint szembenézni azzal, hogy megint elszúrt mindent.

Hat munkahelyről rúgatta ki magát, mert többnyire képtelen hosszú távon koncentrálni, és mert nem tud lakatot tenni a szájára.

Vajon mindig ilyen volt? Próbál visszaemlékezni, hogy volt-e valaha rendes, kedves ember, de bárhogy kutat, semmi ilyesmi nem dereng fel a múltjából. Mintha születésétől fogva hiányoznának az agyából a szűrők és a gátak, aminek következtében tulajdonképpen egy undok hárpia. Oké, a hárpia talán túlzás, de az undok egészen biztos. Leginkább egy sündisznóra hasonlít, aki akkor is szúr, ha nem akar. Csoda hát, hogy nincsenek értelmes kapcsolatai?

Sóhajtva feltápászkodik, lerázza magáról a plédet, és a konyhába megy. Teát tölt egy bögrébe, aztán visszavánszorog a nappaliba, a már összegyűrt zsebkendőkupac mellé teszi a teát, magára kanyarítja a plédet, és visszaroskad a kanapéra.

Továbbra sem kapcsol villanyt, mert van valami bágyadtan jóleső hangulata a karácsonyi izzók sokaságának és az utcáról lopva besurranó sárgás lámpafénynek. Kintről beszűrődik a faágak fázós recsegése-ropogása, távolról petárdák hangja és kutyák riadt ugatása. Mindez tökéletesen illik a jelenlegi „magányos és elcseszett vagyok" hangulatához. Hiszen ma mindenki ünnepel, ő meg ül itt a félig-meddig sötétben, és magát sajnáltatja.

Amit egyébként egyre idegesítőbbnek talál, ezért nagyot sóhajt, és inkább arra gondol, hogy amilyen rossz éve volt, annál rosszabb már nem jöhet. Ez is egyfajta pozitív gondolkodás, nem?

Morcosan összébb húzza magán a plédet, de még így is úgy érzi, hogy megfagy. Bár persze lehet, hogy csak azért érzi így, mert a teste igyekszik igazolni a hazugságot, így egy szimpla megfázás helyett most már komolyabb tüneteket is produkál, mint amilyen például a láz. De nem, nem fog csak azért lázmérőt keresni, hogy jobban érezze magát attól, mert láza van – ami mintegy igazolná a hazugságát.