Szívzűr

15. fejezet

„Van, hogy igazából csak egyetlen válasz létezik, és ez egyszerűen az igen." (Lizi)

Lizi úgy érzi magát, mintha hercegnő lenne. Ami teljesen abszurd, hiszen mindig is inkább szörnyetegnek tartotta magát. De talán úgy van ez, mint a békával és a királyfival, csak nála éppen fordítva és hát kicsit máshogy: Kornél megcsókolt egy tüskés sündisznót, mire az hercegnővé változott. Vagy nem. Tulajdonképpen nem változott meg – csak most már mer igazán önmaga lenni, jelenleg éppen szép ruhába bújtatva. Egy kényelmetlen, túl szoros, de legalább valóban szép ruhába.

Álarcot szerezni nem volt ideje, de a szervezők mindenre gondoltak, úgyhogy mikor leadja a kabátját, a ruhatári pulton fekvő kosárból kikeres egy ezüstös álarcot, ami illik a ruhához. Igazából az is csoda, hogy volt mit felvennie. Ha Léna a szalagavatójára csak kölcsönzött volna egy ruhát, akkor Lizi nézhetett volna mereven egy pontba, hogy miben is jöjjön, így azonban, mikor végre eljött az idő, hogy készülődni kezdjen, ez a probléma pillanatokon belül megoldódott.

Elmosolyodik, ahogy arra gondol, hogy mind Fanni, mind Léna milyen lelkesen segített neki készülődni – persze Lizi még akkor sem tudta szavakba önteni, hogy miért is teszi, amit tesz, de látták rajta, hogy izgatott, és megbíztak benne – vagy talán csak remélték, hogy tudja, mit csinál.

A sminkje Fanni kezét dicséri – Lizi sose lett volna képes ennyire szépen és mégis természetesen kifesteni magát. A meghívóért Krisz és István szaladt el Dináékhoz – tulajdonképpen ez Lizinek eszébe se jutott, de szerencsére Fanni mindenre gondolt. Mikor elköszönt tőlük, látta, hogy a nő szeme könnyes, és az, ahogy akkor ránézett, az a büszkeség és mély szeretet a szemében, Lizit is meghatotta. A művelődési házhoz István hozta el, aztán sok szerencsét kívánva és egy biztató pillantás kíséretében búcsúzott el tőle.

Az öltözetének az egyetlen szépséghibája a bakancsa, de erről szép báli ruha ide-oda, a lány akkor sem tudott lemondani. Nagyon szereti Kornélt, de ha a Léna által ajánlott magas sarkút veszi fel, egészen biztos, hogy menet közben kitörte volna a nyakát, és ennek nyilván a férfi sem örült volna, úgyhogy kizárásos alapon maradt a bakancs.

Lizi nagyot sóhajt, amolyan erőt gyűjtő sóhaj ez, aztán a liftek felé veszi az irányt. A fülkében gondosan magára igazítja az álarcot – pici álarc, úgyhogy nem takar túl sokat az arcából, de titokzatosabbá teszi a szemét. Ahogy a lift tükrében magát szemléli, megállapítja, hogy ezúttal tényleg egészen csinos. A ruha ezüstös csillogású, nagy szoknyája lágyan omlik a földig, a fehér, fűzős felsőrész pedig olyan karcsúnak mutatja, amilyen igazából sose volt. Az meg, hogy a melle majd kiesik a ruhából, zavarba ejtő ugyan, de tagadhatatlanul vonzóvá teszi.

Mikor a lift ajtaja kinyílik, Lizi tétován lép ki a fülkéből. Egy pici folyosórészen kell csak átvágni, és máris szmokingos, öltönyös férfiak és élénk színű, nagy ruhákba bújtatott nők között áll. Sokan asztaloknál ülnek, de pezsgővel és egyéb italokkal a kezükben rengetegen állnak is.

A hatalmas termet pazarul díszítették fel – kicsit mesebeli is talán, de az biztos, hogy mindenképpen nagyon fényűző. A társaság nagy része ezzel egyenes arányban ránézésre is elég sznob, a gazdagság fölénye az arcukra van írva – Lizi nem akar elítélő lenni, de ez sajnos tényleg így van. Ahogy beljebb lép, rögtön megérzi magán a méricskélő, számító tekintetek sokaságát, nem is beszélve a fejébe szökő, árulkodó képekről...

Lizi tétován néz körbe – hogy fogja ebben a tömegben megtalálni Kornélt?

Tétován megindul előre, de megtorpan, amikor a teret lágy zene tölti be. Tekintetével a színpadot keresi, és épp akkor talál rá, amikor a dallamba mély hang kapaszkodik. Igazából Lizi számára ebben a másodpercben minden megszűnik, ami körülötte van. Csak Kornél létezik. Kornél világosszürke ingben, fekete nadrágban – nyilván a fellépő művészeknél nem volt elvárás a szmoking vagy az öltöny, de ez nem is baj, mert a férfi annyira jól néz most ki, van benne valami hanyag, lezser elegancia...