Szívzűr

Epilógus helyett

„Ki tudja, mi miért történik? Talán nincsenek véletlenek." (Kornél)

Abigél lezárja az autóját, aztán kikerülve a pocsolyákat a kapuhoz lép és becsenget. Ma szombat van, szóval nincs nagy családi ebéd, így elég valószínűtlen, hogy összefusson Ivánnal. Köszöni szépen, pont elég volt, mikor legutóbb találkoztak.

Azt a vasárnapi ebédet nem hagyhatta ki, Lizi és Kornél akkor jelentették be, hogy összeházasodnak – ugyan a bejelentésre nem sok szükség volt, hiszen már mindenki tudott a nagy eseményről, csak éppen a részletek voltak még homályosak. Akkor Ákos nem hagyta, hogy Abigél kihúzza magát az ebéd alól – talán jobb lesz, ha lassan elköltözik tőlük, persze így, hogy Ákos illusztrálja a hamarosan megjelenő könyvét, kényelmesebb, hogy náluk lakik, ők meg nem bánják, de Ákos bármire rá tudja venni Abigélt, a lány egyszerűen nehezen tud nemet mondani a legkedvesebb és legszelídebb unokatestvérének. Pedig akkor is próbált a jól bevált kifogáshoz folyamodni, miszerint ihlete van és a szerkesztője is sürgeti, de Ákos úgy vélte, hogy ennyi kis szusszanás igenis jár a lánynak, és egyébként is túlhajtja magát. Ami nem igaz. Sokat ír, igen, de csak azért, mert Iván újbóli felbukkanása megint összekuszált benne mindent, és valahogy ki kell adnia magából mindazt, ami emészti, különben talán megőrülne.

Mégis hogy lehet rá ennyire mélyen hatással a férfi? Tizenkét év telt el azóta, hogy utoljára látta – tizenkettő, ennek igazán elégnek kellett volna lennie. Mégis, ha meglátja, ugyanúgy zavarban van, mint diákként, amikor Iván még tanította, ő pedig gyakorlatilag az első pillanattól, ahogy meglátta, odavolt érte. Abigél titkon azt kívánja, hogy bárcsak valami buta, kamaszlányos rajongás lett volna az egész, de a szíve mélyén tudja, hogy ez nem csak ennyi volt – különben már rég nem lenne szabad éreznie semmit. Pedig nem is hisz abban, hogy létezik szerelem első látásra. Szerinte a szerelemhez szükség van arra, hogy az ember megismerje a másikat. Ő pedig nem ismeri Ivánt – nem ismerte régen sem. Csak rávetített egy képet, amitől aztán nem tudott szabadulni, és egyre jobban belebolondult. Legalábbis Abigél nagyon szeretné ezt hinni.

Még most is képtelenségnek érzi, hogy a nagybátyja pont Iván édesanyját vette feleségül. Mégis mennyi volt ennek az esélye? És annak, hogy ő nem sokkal az esküvő előtt dönt úgy, hogy visszaköltözik a fővárosból?

Rettenetes az egész. Pedig Abigél szeret Istvánnal és Fannival lenni, de irtózik attól, hogy akárcsak lássa Ivánt. A múltkor is... szörnyű volt, borzalmas. Iván jelenlétében egészen kicsinek érzi magát, ártatlannak és tapasztalatlannak. Mintha több száz éves tölgy mellett szaladó friss, cserfes patak lenne...

És ahogy a férfi nézni tud – a hidegség és a közöny abban az átható, kék szempárban... Abigél most már igyekszik figyelmen kívül hagyni a férfit, ami persze nem egyszerű, hiszen a szíve folyton arra sarkallja, hogy forduljon felé, hogy szóljon hozzá, hogy már nem a tanára, most már lényegében mostoha unokatestvérek, bátran beszélgethetne vele – de képtelen rá. Pedig ha megismerné a férfit, talán kiszeretne belőle. Egészen biztos, hogy a férfi igazi jelleme, az, amit Abigél sosem ismerhetett meg, egyértelművé tenné, hogy nem valók egymáshoz. És ha ezt végre nemcsak az eszével, hanem a szívével is el tudná fogadni, akkor nem lennének olyan őrülten kényelmetlenek a családi összejövetelek – legalábbis számára, hiszen abban nagyon bízik, hogy rajta kívül senki sem sejti, hogy mit vált ki belőle a férfi.

Bár azért annak örül, hogy legutóbb eljött. Látni Lizi, Kornél és az egész család túláradó boldogságát olyan volt, mint valami igazán különleges és szép ajándék. Mindenki Lizit ölelgette, Léna lelkesen kiáltozott, hogy „Sikerült! Sikerült! Összetartoztok!", mire Kornél büszkén közölte, hogy ezt már ők is tudják. A férfi szemében végtelen hála ragyogott, amiért a magáénak tudhatja Lizit, amiért a lány őt választotta. És ahogy Lizi felnézett Kornélra... Abigél abba a pillanatba még most is beleborzong. Ha szavakba kellene öntenie, hogy mi volt akkor Lizi szemében, valószínűleg csúfos kudarcot vallana. Bár talán ilyen boldogságra már nincsenek is szavak...