Szívzűr

8. fejezet

„A lelkem mélyén bizonytalan vagyok, talán mindig is az voltam..." (Lizi)

Lizi elmosolyodik Kornél megjegyzésén, aztán bezárja az ajtót, és nekiveti a hátát. Remeg a lába, a szíve pedig túl gyorsan dobog. Sok férfival csókolózott már, tényleg sokkal, de soha, egyetlen csók sem volt rá olyan hatással, mint Kornélé. Nem érezte ezt az különös kábulatot, ezt a lelke mélyéről feltörő, sötéten izzó lángolást... Annyival könnyebb volt, míg Kornél nem tudta, hogy vonzódik hozzá. Mióta bizonyos lett benne, minden annyira kíméletlenül felkavaró és félelmetes.

A lány ellép az ajtótól, gépies mozdulatokkal lehámozza magáról a ruháit, tiszta fehérneműt vesz, aztán farmert és fekete pólót. A farmer a kedvence – trapézszárú, kicsit szakadt, és térdtől lefelé alkoholos filccel teleírt; mi tagadás, kicsit vad és lázadó, de Lizi imádja, igazából pont ezért. Leül az ágyra, hátracsúszik a falig, felhúzza a lábát, és köré fonja a karját.

Kornél teljesen összezavarja, ez ellen semmit sem tehet. Mellette mintha lefoszlanának róla az álarcai, és ott állna meztelenül kitárt lélekkel, és ami a legijesztőbb, hogy Kornélnak tényleg tetszik így. Tetszik az, aki ő. Nem tántorítja el, nem riasztja el, nem tartja idegesítőnek, és ez egészen felfoghatatlan.

Lizi mégis fél. Most először beismeri magának, hogy nem csak az tartja vissza, hogy ugyanaz a családjuk. Ez egy jó kifogás, de nem ez a teljes igazság. Lizi mindig is őrült volt kicsit, a szó jó értelmében, vagy legalábbis ő így gondolja. Az utóbbi hetekben azonban ez már csak védekezés. Védekezés másoktól, az érzésektől, attól, hogy valaki túl közel kerüljön hozzá. Szeretni veszélyes, és mégis, lénye nagy ellentmondása, hogy vágyik arra, hogy szeressék, vágyik a biztonságra, arra, hogy összetartozzon valakivel. És Kornél most ezt kínálja fel neki, és Lizi korábban nem menekült volna, még úgy sem, hogy ugyanaz a családjuk.

Nem menekülne most, ha az utolsó kapcsolata csak egyszerű „járunk, és jól érezzük magunkat együtt" kapcsolat lett volna, de együtt élt valakivel, összeköltözött valakivel, és eleinte minden olyan szép volt, aztán túl gyorsan romlott el, és túl fájón ért véget. Lizi megkérdőjelezett mindent, beleértve önmagát is. Azóta ennyire szörnyen bizonytalan, azóta gyáva. Pedig nem szokta magát ennyit emészteni sem a múlton, sem a jelenen, többnyire inkább beleveti magát az életbe, már úgy a maga módján.

Nem lenne végre itt az ideje, hogy túllépjen azon, ami történt? Eleget büntette már magát, nem? Talán el kellene kezdenie élni, újra élni. Kornélnak igaza volt, mikor azt mondta, hogy ha mindig elmenekül, akkor nem adja meg az esélyt arra, hogy boldog legyen. Igaza volt, és nem is csak kettejükkel kapcsolatban.

Lizi az utóbbi időben még önmaga elől is elmenekült, és igazából nem is boldog így. Vissza kellene találnia saját magához, vagy megtalálni újra saját magát, még akkor is, ha időközben bizonytalanabb és félszegebb lett. Talán nem baj az, hogy ilyen. Talán ettől óvatosabb lesz, ami igazából csakis a hasznára válhat.

Lizi szemébe könnyek szöknek. A felszabadulás, a megkönnyebbülés könnyei ezek. Csak most jön rá, hogy tulajdonképpen az elmúlt hetekben mennyire feszült volt és... hát igen, hogy mennyire idegesítette saját magát az állandó pesszimizmusával és azzal, hogy folyamatosan nyűglődik, hogy bizonytalan, hogy semmit sem mer tenni.

Kopogás zilálja szét a gondolatait. Kapkodva letörli a könnyeket.

– Szabad! – kiáltja.

Léna lép be az ajtón, aztán gyorsan be is csukja maga után. Lizi elmosolyodik. A húga aggódón és félve néz rá, tétován lép beljebb, összekulcsolja maga előtt a kezét, és bizonytalanul néz rá.