Szívzűr

6. fejezet

„Azt hiszem... nem is, igazából tudom, hogy vannak olyan dolgok, amelyekért – bárhogy is legyen – megéri küzdeni." (Kornél)

Lizi jóllakottan nyújtózkodó kismacskának érzi magát – már-már kéjesen dorombol. Fogalma sincs, mikor aludt utoljára ilyen jól, sőt, ami azt illeti, nem is tudja, aludt-e valaha ilyen jól. Nyugodtnak érzi magát, nincs benne semmi feszültség. Lassan elillanó álomfoszlányok tapadnak a szemhéjára, kicsit még kapaszkodna beléjük, de azok makacsul ellebbennek – Lizi már alig képes őket felidézni, csak azt tudja, hogy csodálatosan szép és békés volt, amit álmodott.

Laposakat pislog, nehezen, de végül kinyitja a szemét. Egyetlen, túl gyorsan elrebbenő pillanatra fogalma sincs, hol van, aztán hirtelen rázuhan minden, ami tegnap este történt, és a nyugalma rögtön megkopik. Behunyja a szemét, mély levegőt vesz, aztán oldalra sandít. Kornél a hátán fekve alszik – vagyis nem egészen a hátán, félig-meddig inkább talán ülve, ami roppant különös. Vajon tényleg kényelmes így neki? El fogja aludni a hátát és talán a nyakát is. Talán felébreszthetné...

Nem, kizárt – állítja le magát a lány. Nem képes most Kornél szemébe nézni, még nem, legalább egy kicsit nem. Előbb össze kell magát szednie. Mindaz, ami tegnap történt... túlságosan zavarba ejtő. Az, hogy Kornél ennyire mélyen hatással volt rá, megijeszti Lizit.

Bár talán nem is Kornél hatása volt, egyszerűen csak túl régen szexelt utoljára, és az álmok miatti sok feszültség tehet az egészről – próbálja győzködni magát a lány, de hiába, a szíve mélyén nagyon is tudja, hogy bárki más képzelt volna róla ilyesmit, az nem érintette volna meg, akármennyire frusztrált is legyen éppen. Elég sokszor volt már erotikus fantáziák főszereplője, de soha egyik sem érintette meg. Csak tegnap este Kornél.

Lizi felül, a tekintete a mikró órájára rebben. Alig múlt hét – hihetetlen, hogy már ébren van, az pedig még inkább, hogy kipihentek érzi magát. Általában későn kel, és még olyankor is nyúzott és megviselt.

Megfordul, majd felhúzza a lábát és szorosan átöleli. Nézi Kornélt a derengő, sápatag fényben. Igen, a férfi jóképű, vonzó, de... ez nem lehet elég. Máskor is találkozott már jóképű és vonzó férfiakkal, akik fantáziáltak róla, de attól ő még nem élvezett el. Mint tegnap... Szégyenkezve a karjára hajtja a fejét, a szíve zavartan dobog. Mégis hogy történhetett meg?

Tudja, hogy ezen képtelen lesz túllépni, ugyanakkor tudja azt is, hogy nem menekülhet el Kornél elől. Ha most ki is surranna a lakásból, az nem oldana meg semmit. Ezzel most kivételesen szembe kell néznie – Kornéllal kell szembenéznie, és ha már muszáj, akkor jobb, ha ez úgy történik meg, hogy kettesben vannak.

Lizi úgy dönt, nem emészti tovább magát. Ami történt, megtörtént, már nem változtathatja meg, úgyhogy felesleges ezen rágódnia, akármilyen kellemetlen, sőt, kínos az egész. Majd csak lesz valahogy...

Újra Kornélra pillant. Elmélázva, ajkán halvány mosollyal figyeli a férfit. Kornél szemhéja meg-megrezzen.

Ez furcsa – ráncolja össze a homlokát Lizi. A férfi elvileg álmodik, Lizi mégsem lát semmilyen képet. Hogy lehet ez? Lehet, hogy...

– Nem... – nyög fel egészen halkan, elveszőn a lány. Ha Kornél ébren van, akkor hiába van csukva a szeme, pontosan tudja, hogy Lizi már percek óta őt bámulja. Hátha mégis alszik...

Hirtelen közel hajol Kornélhoz, egészen közel – az ágy megreccsen a nem várt mozdulatra –, az arcuk között épp csak egy tenyérnyi távolság marad.