Szívzűr

10. fejezet

„Ahhoz, hogy valaki megtaláljon, el kell veszned..." (Kornél)

Érints még... akarom... mindenhol... csak téged...

Szenvedélytől megperzselt sötétség.

A kezed... hogy lehet ott mindenhol?

Éjfeketén zubogó vágy.

Kérlek, ne hagyd abba... soha ne hagyd abba...

Nyarak illatától ragacsos bőr.

Ebbe belehalok... istenem, akarom... hogy lehet így akarni?

Vágytól kuszált érintések.

Elhamvadunk... talán nem is létezünk már...

Kárhozat-forró csókok.

Mit teszel velem?

Lizi levegőt kapkodva tér magához. Hogy hol van éppen, fogalma sincs. A valóság most nem valóság, az álom az, ami igazi. Az érintés a bőrén, az ajkak égető nyoma. A haja csapzottan tapad a homlokához, a tarkójára. A vastag, téli takaró alá mintha lopva beköltözött volna a nyár minden forrósága. Zihálva, elnehezült tagokkal rúgja le magáról a paplant. A szoba hűvösnek tűnő levegője remegve tapad a bőrére, elcsitítja a testét gyötrő tébolyult hullámokat.

Lizi emlékszik. Minden pillanatra emlékszik. Olyan fájón valóságos, és mégsem történt meg. Nem szeretkezett Kornéllal, csak álmodott arról, hogy milyen lenne szeretkezni vele. És ha a valóság csak feleannyira lesz pusztító, mint az álom, talán bele fog halni. Ilyen vágy, ilyen szenvedély nem létezhet, ez már szinte bűnös, túl sötét és csábító élvezet.

Nem igazán érti, hogy lehetett már megint erotikus álma. Ha egyszer eltűnnek, máskor nem térnek vissza ennyire hamar. Most miért? Hát ennyire vágyik Kornélra? De lehet-e ennyire szédítően vágyni valakire? Lehet ez valóságos?

Lizi visszahúzza magára a takarót, és összegömbölyödik alatta. Bár szeretné, ha nem így lenne, de kicsit megrémiszti ez a lelke mélyéről feltörő, kínzó vágy. Nem is vágy ez már talán, hanem inkább valami olyan sötét vonzás, aminek nem lehet ellenállni, olyan elemi erővel ható késztetés, amit nem lehet legyűrni. Olyan nagyon akarja Kornélt...

Akarja, amióta csak megpillantotta. Attól az éjszakától kezdve – vagy talán a másodiktól? – álmodik vele, bár ennyire valóságos, ennyire összetett, ennyire részletes sosem volt. Eddig csak elkapott, kusza pillanatok voltak, tétova felvillanások – pontosan ugyanolyanok, mint amilyenek máskor az erotikus álmai. Zavartak és elveszők, amelyek csak arra jók, hogy kialvatlanul és megkísértett testtel ébredjen, éppen ezért eleinte nem is tudta, hogy Kornéllal álmodik. De aztán az érintések ismerősek lettek, és néha mintha látta is volna őt. Persze akkor még nem akarta beismerni, szégyellte is talán, de most már szembe mer vele nézni. De hogy lehet ennyire életszerű?

Lizi behunyja a szemét, majd nagyot sóhajt. Mennyi lehet vajon az idő? Talán fel kellene kelnie. Annyi mindent tervez mára, nem lustálkodhat. De a teste még elgyötört, sajog minden porcikája, így hát nincs ereje kinyitni a szemét. Hagyja, hogy puha sötétségbe merüljön a tudata.

Mikor legközelebb felébred, a függöny széleinél halványan fény árad be a szobába. Nem érzi magát sokkal kipihentebbnek, mint amikor az álom után felriadt, de azért összeszedi magát és kimászik az ágyból.

Míg megkávézik kint a teraszon, mindvégig Kornélra gondol. Hol a tegnap estére, hol a tegnapelőtti estére, és megrebbenő pillanatokra az álma is eszébe jut, bár ha arra gondol, újra és újra elpirul. Igazából hálát adhat az égnek, hogy rajta kívül más nem rendelkezik az övéhez hasonló képességgel – nem örülne, ha most bárki belelátna a fejébe.