Szívzűr

2. fejezet

„Mi tagadás, néha kicsit őrült vagyok..." (Kornél)

– Beszélnünk kell – ront be a szobába Kornél.

Az ajtó hirtelen nyílására Lizi kicsit megugrik, de gyorsan nyugalmat és közönyt erőltet magára. Az ágyon ül egy pléddel betakarózva, hátát a falnak támasztva olvas – vagy legalábbis olvasott eddig a pillanatig. Unottan pillant a könyve fölött a férfira.

Meglepi, hogy Kornélt látja itt? Egy kicsit sem. Már várta, hogy a férfi mikor bukkan fel, mert egyáltalán nem remélte, hogy Kornél megfeledkezik a fogadásról, és tekintve, hogy tegnap egész nap színét sem látta, igazából borítékolható volt, hogy ma már nem hagy neki nyugtot. Mégsem bánja ezt, bár szeretne haragudni, de helyette csak gyomorszorító, bizsergető izgalmat érez. Mint mikor az ember valami őrültségre készül, és tudja ugyan, hogy őrültség, de attól még meg akarja tenni.

– Ugye tudod, hogy ez már nem a te szobád? Kopogni luxus? – emeli meg Lizi a szemöldökét. Néha belegondol, hogy Kornél itt nőtt fel, ebben a szobában volt gyerek és kamasz, és itt ért férfivá. Mikor olvasnivalót keresett valamelyik nap, ráakadt néhány fényképalbumra, és egyikbe-másikba lopva belelesett. Kornél édes kisfiú volt – tejfelszőke haj, élénk, huncutul csillogó kék szempár, kedves, ártatlan arcvonások –, és mi tagadás, helyes kamasz – ha hinni lehet a fényképeknek, megúszta a pattanásokat, és azt az esetlenséget is, ami a kamasz fiúkra olyan gyakran jellemző, amikor hirtelen megnőnek és változni kezd a testük.

Lizi később ezt a szobát is átkutatta – igazából nem gondolt bele jobban, hogy miért –, de néhány iskolai füzeten, színdarabok fénymásolt szövegkönyvein, régi ruhákon, valamint az íróasztal egyik fiókjának hátuljába rejtett három doboz óvszeren kívül semmi olyat nem talált, ami árulkodhatott volna Kornél jelleméről, vagy amit felhasználhatott volna ellene. Bár az óvszerekről rögtön olyan irányba fordultak a gondolatai, amelyeket még maga előtt is szégyell...

Annak ellenére, hogy semmit sem talált, mégis úgy érzi, hogy a szoba még őrzi Kornélt – nemcsak a falra kitett bekeretezett filmes plakátok vagy a könyvespolcon heverő könyvek miatt, hanem valahogy a jelenlétét. Lizi tudja, hogy butaság ezt gondolni (hiszen Kornél már évek óta nem lakik ebben a szobában), de ha behunyja a szemét, tétova pillanatokra mintha úgy érezné, Kornél itt van akkor is, amikor nincs. Mintha érezné az illatát – meghatározhatatlanul édes, vonzó illat, csupa szertelenül áradó napfény és álmoktól ragacsos, eső mosta nyarak, olyan illat, ami simogatja, beburkolja az embert. Lizi számára mérhetetlenül veszélyes illat ez.

Ha titkon nem vágyna annyira arra, hogy érezze Kornélt, és nem félne attól, hogy magyarázkodnia kell, megkérné a húga anyját, hogy hadd költözzön másik szobába – Kornél mindkét bátyjának a szobája biztonságosabb terep lenne, mint ez itt. Bár azt nem állítaná, hogy Kornél testvérei nem helyesek, de őt mégsem érintik meg – Iván túl komor, az arcvonásai is olyan kemények, élesek, Ricsi pedig egyszerűen... megfoghatatlan, távoli. Furcsa, hogy bár testvérek, mennyire különbözőek ők hárman – az pedig még furcsább, hogy ugyanakkor Lénára mennyire hasonlítanak, vagyis talán Léna mennyire hasonlít rájuk.

Léna – a közös pont Kornél és Lizi életében, ha ő nem lenne, ők sem ismernék egymást. Az életnek néha tényleg elég érdekes humora van – Lizi számára olykor még mindig teljesen felfoghatatlan, hogy idejött a nővéréhez, és aztán egy eddig nem ismert húgra akadt, de bármilyen ijesztő is ez (mert ha belegondol, ki tudja, hány féltestvére van még szerte az országban – hála a biológiai apjának), mégis ezt tartja az elmúlt év legnagyobb ajándékának. A húga családja – még Kornélt is beleszámítva – egyszerűen csodálatos, már-már mesébe illő, legalábbis Lizi szerint.