Szívzűr

9. fejezet

„Vannak olyan pillanatok, amik egyszerűen csak összezavarodnak, de mégis pont ettől a zavarodottságtól olyan különlegesek." (Kornél)

Ahogy belépnek a konyhába, mintha mindenki beledermedne a mozdulatba és rájuk figyelne. Lizi egy pillanatra késztetést érez arra, hogy elhúzza a kezét Kornél kezéből, de ez a késztetés csak egy pillanatig tart. Jó érzés fogni Kornél kezét, jó érzés közel lenni a férfihoz, és inkább állja a kutató tekinteteket, minthogy megszakítsa ezt a kapcsolatot.

Hét szempár szegeződik rájuk élénk kíváncsisággal. Iván tányérokkal, Krisz és Léna pedig késekkel és villákkal a kezében néz rájuk dermedten. Dina és Ákos a pultnál állnak, előttük kisebb tálkák és egy savanyúságos üveg, Fanni és István pedig a tűzhely előtt. István csak kedves érdeklődéssel figyeli őket, Kornél édesanyjának a szemében azonban őszinte öröm – és talán remény – csillog.

Lizinek csak most tűnik fel, hogy Kornél – és ha jobban belegondol, Iván is – mennyire hasonlít Fannira, persze eddig is észrevette, de sosem figyelte meg jobban. Ahogy most Fanni ránéz, az pont olyan, ahogyan Kornél nézett rá fent a szobában. Ugyanaz az őszinte öröm és remény... Lizi megrázza a fejét, ez most nem az alkalmas pillanat arra, hogy ezen elmélkedjen.

Ha nem épp ő és Kornél lenne a középpontban, Lizi határozottan viccesnek találná ezt az élőképszerű jelenetet. Senki sem szólal meg. A konyhában feszült a légkör – mintha mindenki egyszerre tartaná vissza a lélegzetét.

Lizi egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát. Most mondania kellene valamit? Ezt várják? De mégis mit mondhatna? Tétován Kornélra pillant, de a férfi közönyös, semmitmondó arckifejezéssel nézi a többieket. Most biztos jól jön neki, hogy képes uralni az arcvonásait és a testtartását – végül is színész.

Lizi visszafordul a többiek felé, és épp elkapja, ahogy Krisz tekintete az összekulcsolt kezükre siklik.

– Most már mondhatom, hogy nocsak? – kérdi szemtelenül ívelő mosollyal az ajkán Krisz.

– Nem – vágja rá rögtön Lizi, de most inkább nevetős, mint morcos a hangja. Az a könnyű, felszabadult érzés, ami akkor kerítette a hatalmába, amikor megmondta Kornélnak, hogy meg akarja próbálni, nem múlik. Vidámmá és elégedetté teszi. Pedig tudja, hogy annyi minden történhet, hogy annyi minden csúszhat félre – ezek a kételyek, kétségek most mégsem érdeklik. Most csak jó, hogy foghatja Kornél kezét, és bizakodva nézhet a jövőbe. Hiszen talán Kornéllal minden máshogyan lesz, talán minden jól alakul...

– De megöl a kíváncsiság, hogy akkor most mi van veletek – nyaggatja Krisz, akár egy nyűgös gyerek.

Lizi lebiggyeszti a száját, és sajnálkozva néz rá.

– Csúfos halál – jelenti ki legalább olyan szemtelen mosollyal, mint ami még az imént Krisz arcán derengett.

– Sok hulla lesz a konyhában – jegyzi meg Krisz.

Lizi körbepillant. Mindenki élénken figyeli a kettejük között zajló párbeszédet, és ahogy a tekintete találkozik a többiekével, ezernyi ki nem mondott kérdést érez a levegőben cikázni, majd válasz híján szomorúan a csempékre hullani. Ha most lépne egyet, talán úgy recsegnének a talpa alatt, mint az üvegszilánkok.

Lizi Kornélra pillant, de a férfi csak vállat von. Lizire bízza a döntést, és Lizi nem tudja, hogy mit is kellene mondania. Végül is mindannyian tudják, hogy a férfinál aludt, és feltehetően azt is, hogy az imént a szobájában egymásnak estek. De ha nem mond semmit, akkor továbbra is így néznek majd rájuk, és Lizi nagyon szeretné, ha továbblépnének azon, hogy Kornél és ő együtt vannak, vagy legalábbis valami ilyesmi...