Szívzűr

12. fejezet

„Az élet szép, ennyi." (Kornél)

Lizi alig várja, hogy véget érjen az előadás. A nagy izgatottságban sokkal hamarabb érkezett, mint szükséges lett volna – még szerencse, hogy a színház portája előtti fogadótérben van egy sarokkanapé, így nem kell idiótán szobroznia, hanem le is ülhet.

Kornél nem tudja, hogy itt van, úgy beszélték meg, hogy megint a férfi jön hozzá, de Lizi szeretné meglepni őt. Kornél egyelőre nem sejtheti, hogy itt vár rá. Estére megint nagy közös családi mozizás volt betervezve, de nem hiszi, hogy a férfi túlzottan bánni fogja, hogy a mai mesét kihagyják. (Ezúttal egyébként is olyan mese kerül sorra, amit Kornél látott már.)

Lizi önkéntelenül elmosolyodik ezen. Eredetileg csak egy mesét akart Kornéllal megnézetni, mert nem akarta elhinni, hogy a férfi tényleg nem ismeri, aztán újabb és újabb mesékről derült ki, hogy se ő, se Krisz nem látta még – Léna unszolására ők is csatlakoztak az első filmnél –, úgyhogy Lizi és Léna minden estére kitűzött egy-egy mesefilmet, amit egyszerűen nem hagyhat ki az ember az életéből – legalábbis szerintük. A harmadik ilyen filmnézős estén aztán Fanni és István is csatlakozott hozzájuk, és azóta esténként ez volt a közös program, és minden egyes alkalommal remekül szórakoztak.

Lizi egyik kedvenc pillanata volt, mikor Belle-t Krisz nemes egyszerűséggel „dögös kiscsajnak" titulálta, akkor a lány úgy röhögött, hogy majdnem legurult a kanapéról. Vagy amikor Kornél közölte, hogy bár lehet, hogy a mesét nem látta, de a musicalt jól ismeri, hiszen játszotta Mauglit, ezt bizonyítandó lelkesen be is mutatott egy farkasüvöltést, majd Fannival karöltve rázendítettek valami pofonos számra – irtó viccesek voltak, nem beszélve arról, hogy Fanninak gyönyörű hangja van (Kornél minden bizonnyal tőle örökölte a tehetségét).

Lizi úgy érzi – minden túlzás nélkül –, hogy az elmúlt másfél hét élete legszebb másfél hete volt. Beleértve azt is, hogy végül találkozott Patrikkal, és elfogadta az apja pénzét – bár nem az egészet, mert mikor rákérdezett, hogy ha nem fogadná el, mi lenne a pénzzel, Patrik azt felelte, hogy az apja kívánságára akkor egy árvákat segítő alapítványnak utalná át a teljes összeget. Lizi úgy érezte helyesnek, hogy a pénz egy részét így is utalják át az alapítvány számlájára (érdekes, hogy tőle függetlenül Léna – akit közel sem viselt meg annyira ez az egész, mint Lizit – és a nem ismert, rejtélyes bátyjuk is pontosan ugyanígy döntött). Lizi egyelőre nem nyúlt a pénzhez – tulajdonképpen felfoghatatlan számára az összeg, ami jelenleg a bankszámláján pihen. Sose volt ennyi pénze, és ez így hirtelen kicsit zavarba ejtő a számára.

A nővére felajánlotta, hogy ha így már nem akar a galériában dolgozni, nincs semmi baj, hiszen most kitágultak a határok, ahhoz kezdhet, amihez szeretne, de Lizi szívesen dolgozik együtt a nővérével, a galéria pedig igazán szép lett, jó érzés ott lenni, szóval visszautasította a felkínált lehetőséget. Főleg, hogy időközben kitalálták, hogy a különleges ajándéktárgyakhoz Lizi is hozzájárulhat, rengeteg ötlete van, és egyébként is szeret ilyesmikkel babrálni, úgyhogy egyelőre biztosan marad a boltban. És hétfőn végre kinyitnak – Lizi legalább olyan izgatott miatta, mint Dina. Nem lesz semmi nagy megnyitó vagy ilyesmi, egyszerűen csak leszedik az újságpapírokat a kirakat és az ajtó üvegéről. Bár igazság szerint ebben a pillanatban nem a galéria miatt érzi magát nyugtalannak és türelmetlennek...

Mióta ül már itt? Sokat kell még várni? Izgatottan kalapáló szívvel néz körbe, de sehol nem lát órát, úgyhogy előszedi a táskájából a mobilját, majd csüggedten, lebiggyedő szájjal megállapítja, hogy még legalább fél óra hátravan az előadásból. Miért van az, hogy amikor az ember sürgetné az időt, akkor az csak azért is megmakacsolja magát, és mintha szándékosan lassabban telne? Bezzeg, amikor olyan jó lenne beleragadni egy-egy pillanatba, akkor mintha túl gyorsan múlna...