Szívzűr

11. fejezet

„Olykor úgy érzem, a távolság, ami köztem és mások között van, áthidalhatatlan..." (Lizi)

Lizit a mobilján beállított ébresztő kíméletlen hangja rántja ki az álomból. Az ébresztő csak pár másodpercig szól, és bár Lizi egyébként könnyen felkel rá, most azonban nem nyitja ki a szemét, mert olyan szépet álmodott, és szeretne, nagyon szeretne visszatérni ebbe az álomba – legalább még egy picit. De hiába kívánja, az álom elillan. Elvesznek a szivárvány puhán suttogó színei, pedig olyan megnyugtató érzés volt elmerülni bennük...

– Lizi, ébresztő! Lizi – szólongatja szelíden Kornél, és Lizi érdes, meleg érintést érez az arcán. Elmosolyodik, majd felnéz Kornélra. Pislognia kell, mert az álma emléke homályossá színezi a képet.

– Jó reggelt! – A lány hangja kásás és sűrű. Megköszörüli a torkát. – Mióta vagy fent? – Ezúttal jobb, bár még mindig fáradtnak hangzik, pedig igazán jól aludt. Érdekes, hogy Kornél mellett mennyire jól alszik, hogy ilyenkor mennyire nyugodt az álma – vajon miért?

– Már egy ideje – feleli halkan Kornél, és ahogy Lizi jobban megnézi, álmosnak és nyúzottnak látja az arcát, a szeme alatt sötét árnyék húzódik, és a tekintete is kevésbé csillogó, kevésbé fényes, mint máskor.

Lizi gyanakodva ráncolja a homlokát.

– Miért nézel úgy ki, mint aki egy percet sem aludt?

Kornél bágyadtan elmosolyodik, és ahogy ebben a pillanatban a lányra néz, az olyan... különleges. Mintha... szeretet lenne a tekintetében, végtelenül mély szeretet.

– Nem aludtam.

– De mié... – Hirtelen forrnak Lizi torkára a szavak.

Kornél nem aludt.

Ő pedig valami csodálatosan szépet álmodott – olyasmit, amit soha nem álmodott, még csak ehhez közelítőt sem, kivétel azon az éjszakán, amikor Kornél mellett aludt, és amikor a férfi szintén úgy nézett ki, mintha le se hunyta volna a szemét...

– Te... egész éjszaka fent voltál azért, hogy... álmodj nekem? – kérdi Lizi bizonytalanul, hiszen ez akkora őrültség, ez annyira lehetetlen, de mégis...

– Igen – mosolyodik el Kornél, és minden fáradtsága ellenére is boldog szikrák táncolnak a szemében. – Éppen ezért most nem vagyok egészen beszámítható... – fűzi hozzá, és még mindig mosolyogva behunyja a szemét. A következő pillanatban Kornél már alszik is. Lizi hitetlenül, döbbenten mered rá.

Ilyet érte még soha senki nem tett. Soha... senki...

Csak nézi Kornélt, nézi a férfi arcát, és fogalma sincs, hogy mit érez.

Tudja, hogy össze kellene magát szednie, a nővére kilencre várja, és Lizi nem szeret késni, mégis képtelen most megmozdulni. Nem, míg ilyen szaporán kalapál a szíve, amíg érzi a gyomrában a remegést, amíg az egész teste mintha csupa feszült várakozás lenne.

Lizi nem tagadhatja tovább, nem tehet úgy, mintha nem lenne igaz – kötődik Kornélhoz, sőt, talán többet is érez már, mint egyszerű kötődést... Megrendíti, hogy mennyire más ez az érzés, mint bármikor korábban, hogy mennyivel erősebb és mélyebb. Szerelemnek nem merné nevezni, de talán csak azért, mert fél ezt beismerni, kimondani. Túl gyorsnak tűnik, hogy máris így érezzen – ami furcsa, hiszen például az előző barátjával ennyi idő után már régen ágyba bújt, igaz, akkor még meg se fordult a fejében, hogy szereti, pusztán csak jó volt vele, és a férfi nagyon értett a csábításhoz, a szép szavakhoz, amikkel olyan könnyű elcsavarni egy lány fejét, Lizi pedig hagyta, mert szerette volna, ha tartozik valakihez. Persze sosem tartoztak igazán össze, és ő sosem volt igazán szerelmes – amit most Kornél iránt érez, amit nem is mer még szerelemnek nevezni, már sokkal mélyebb, mint bármi, amit korábban tapasztalt. Hogyan lehetséges ez?