Szívzűr

3. fejezet

„Komolyan, az élet néha olyan, mint egy elég rosszul megírt bohózat." (Kornél)

Ahogy az utolsó jelenetet hirtelen elvágja a színpad elsötétülése és a felcsendülő, vidám zene, Lizi önfeledten, hangosan felnevet, aztán a nézők javával egyszerre lelkesen tapsolni kezd. Idejét se tudja, mikor szórakozott utoljára ilyen jól.

Gimnazistaként járt néhányszor színházban, de a diákok csapongó képzelete minden élményt tönkretett számára – főleg, ha olyan darab került sorra, ami senkit sem érdekelt igazán. Ilyenkor elviselhetetlen volt végigülni két-három órát csak azért, hogy több száz diák szertelenül kavargó emlékei és fantáziái támadják folyamatosan az agyát. A végére többnyire olyan fáradt és kimerült volt, mintha napok óta nem aludt volna.

Most azonban, hogy nem fiatalok ülnek a nézőtéren, hanem túlnyomórészt felnőttek, és mindenkit valóban érdekelt az előadás, csak pillanatokra zavarta meg egy-egy homályosan felvetülő kép. Kivétel persze akkor, amikor az egyik színésznő enyhén szólva is hiányos öltözékben lejtett fel-alá a színpadon, mert a férfiak akkor nem fogták vissza magukat – mondjuk, ez igaz a nőkre is, amikor Kornél félmeztelenül jelent meg, majd végül az az egy szál törölköző is leesett róla, ami addig takarta. Persze nem sok mindent lehetett belőle látni, csak a fenekét, de a nőknek ez épp elég volt... Igazából Lizinek is épp elég volt. Bár sejtette, hogy Kornél jól néz ki, de hogy ennyire...

A függöny felemelkedik, a színészek egyesével a színpad közepére szaladnak meghajolni, majd oldalra állnak, aztán megfogva egymás kezét végül együtt is meghajolnak. Egy pillanatra Kornél mintha pont Lizire nézne és halvány mosollyal az ajkán kibólintana, de olyan pici a mozdulat, hogy a lány egyáltalán nem biztos benne – a szíve mégis gyorsabban, izgatottabban kezd dobogni. (És Kornél még mindig félmeztelen, ami igazán merénylet a női nézők ellen...)

Lizi egészen elbűvölten figyeli Kornélt. A férfi kedves mosollyal fogadja a viharos tapsot, majd amikor újra egyesével hajolnak meg a színészek, és nála az erkélyről apró sikkantások is érkeznek, elvigyorodik. Furcsa, hogy darab közben mennyire más volt, nem is igazán Kornél, hanem tényleg Ronnie, a féltékeny férj, és Lizinek csak az előadás elején, amikor Kornél először megjelent, jutott eszébe, hogy ő Kornél, de aztán pillanatok alatt valaki más volt már, és ez egészen megdöbbentő élmény.

A függöny végül legördül, és lassan a hosszúra nyúlt taps is elhal. A nézők szedelőzködni kezdenek, Lizi azonban továbbra is ülve marad. Nem siet, szóval akár meg is várhatja, míg a ruhatár előtt kevesebben lesznek. Nincs útban senkinek – nem jutott neki rendes szék, de a jegyszedő lány, aki megmutatta, hova üljön, azt mondta, ez itt az egyik legjobb hely, ezért tartják fent mindig a művészek vendégeinek. Lizi egyetért vele, bár a szék kevésbé volt kényelmes, viszont a mellette lévő székeken senki sem ült, és mindent tökéletesen jól látott.

– Szia! Ne haragudj, ugye te vagy Fekete Kornél vendége? – áll meg mellette egy egyenruhás lány, nyilván az egyik ruhatáros vagy jegyszedő.

– Igen – feleli kicsit zavartan Lizi, nem érti, miért fontos ez, de rossz előérzete támad.

– Remek – mosolyodik el a lány. – Kornél megkért, hogy kísérjelek fel a színpadra. Melyik ruhatárban van a kabátod?

Lizi úgy érzi, hogy a gyomra egyetlen pillanat alatt öklömnyire zsugorodik. Erre ő egyáltalán nem készült fel. Az volt a terve, hogy felhívja Lénát, érte jönnek, és nem is találkozik Kornéllal.

– A jobb oldaliban, de kivárom a sort, semmi gond – mondja tétován, remélve, hogy a lány magára hagyja, és akkor valamiképp meglóghat.