Szívzűr

14. fejezet

„Nagyon ritkán ugyan, de előfordul, hogy éppen azzal teszünk valamit, ha nem teszünk semmit." (Kornél)

Lizi felhúzott lábbal ül a kanapén. Szorosan öleli magát, és számolja az óra másodpercmutatójának fásult kattogását. Nem gondolta volna, hogy ez ennyire nehéz lesz. Mikor eljött, az olyan egyértelmű volt. Mintha nem lenne más lehetőség. De most nem tud másra gondolni, csak arra, hogy vajon Kornél felébredt-e már, és ha igen, akkor vajon mit érzett abban a pillanatban, amikor rájött, hogy Lizi nincs a lakásban. Vajon nagyon összetört? Kétségbeesett? Lizi mellkasa fájón sajog erre a gondolatra. Fáj, ha elképzeli, mi játszódhatott le Kornélban, hogy hogyan nézhetett, hogy megtört a tekintete...

A lány reméli, hogy a férfi megtalálta az ajtóra tűzött üzenetet. De mi van, ha nem? Talán máshová kellett volna tennie. Nem, Kornél biztosan megtalálta, ha más nem, akkor, amikor esetleg ki akart lépni az ajtón. Vajon mit szólt hozzá? És mit fog tenni?

Lizi tudja, hogy felesleges ezen tépelődnie, hiszen az is lehet, hogy Kornél még alszik, de egyszerűen képtelen leállítani a gondolatait. Újabb és újabb kérdések, kételyek kergetik egymást a fejében, csapongva képek villannak fel benne csak azért, hogy aztán bizonytalanságot hagyva maguk után eltűnjenek.

Lizi nagyon szeretne elbújni – még önmaga elől is –, de egyedül ez a kanapé tűnik biztonságosnak. A szobájába nem mer menni – ott minden Kornélra emlékezteti, és akkor talán rohanna vissza a férfihoz, rohanna, mert túlzottan aggódik érte. Pedig igazából bölcsebb lett volna, ha inkább ott húzza meg magát, mert akkor nem kellene szembenéznie a családdal. Mindenki tudja, hogy Kornélnál töltötte az éjszakát, és nyilván mindenki kíváncsi lesz, hogy mit keres mégis itthon, és leginkább talán arra, hogy miért néz ki úgy, mint egy viszonylag jól szituált élőhalott.

Először Fanni bukkan fel. Lizi nem néz rá, csak elmotyog egy „Jó reggelt!"-et, aztán visszasüpped a hallgatásba. Érzi magán Fanni tekintetét, de szerencsére Kornél anyukája nem faggatózik – mintha csak érezné, hogy most úgyse tudna kihúzni Liziből semmit.

Így hát Lizi ül tovább a kanapén, hallgatja az óra másodpercmutatójának monoton kattogását, és csak azért nem mozdul meg, mert ha megmozdulna, talán képtelen lenne itt maradni, talán visszarohanna a férfihoz. Pedig nem lehet, tudja, hogy nem. Érzi. Ennek így kell lennie, ki kell bírnia. Muszáj.

Az idő zökkenésekkel múlik. Lizi néha pillanatokra mintha kizuhanna saját magából. Pillanatokra talán el is bóbiskol, hiába küzd az álom ellen.

Talán innia kellene egy kávét, sőt, igazából egy cigi is jólesne, de ehhez meg kellene mozdulnia...

Kattog a másodpercmutató. Unottan, egyhangúan.

Nem tudja, hogy került elé kávé, de hálásan issza meg. Hallja Fannit a konyhában motozni, de ezúttal valaki más is van vele. Tompán elmotyogott szavak és suttogva elhadart kérdések sebzik meg a levegőt. Lizi igyekszik nem hallgatózni – nem akarja tudni, hogy miről beszélgetnek, bár persze sejti, hogy Kornélról és róla, de egyelőre ezzel nem tud foglalkozni.

Lizi úgy gondolja, Kornél most már biztosan felébredt. Remeg a gondolatra, hogy a következő pillanatban talán belép a nappaliba. Behunyja a szemét, és nagyon igyekszik nem maga elé képzelni a férfit.

– Szerinted él még? – mossa ki az álmot Lizi szeméből a kósza suttogás.

– Élek – motyogja kábán Lizi, és pislogva néz fel Kriszre. A férfi kócos hajjal, egy fekete atlétatrikóban és egy rövidnadrágban áll a kanapé felett, mellette Léna hálóingben, és mindkettejük arcán olyan elégedett kifejezés, ami egyértelművé teszi, hogy épp egy oltári jó szexen vannak túl – bár ezt a mindkettejük agyában megforduló zilált képek is sejtetni engedik Lizi számára. Ha lenne kedve hozzá, a lány elhúzná a száját és tenne valami megjegyzést, de ahogy a bőszen vigyorgó párost nézi, úgy érzi, hogy jelenleg bármilyen szópárbajban alul maradna.