Szívzűr

5. fejezet

„Az éjszakák, mindig az éjszakák..." (Lizi)

Túl sok – Lizi tudja, hogy egyszerűen túl sokat beszélt, túl sokat árult el, és most sebezhetőnek érzi magát. A nővérén – és talán a húgán – kívül soha senkivel nem beszélt ennyire részletesen arról, amire képes, igazából soha senkit nem is érdekelt ennyire, senki nem kérdezett így, mint Kornél. Igazából ez zavarta össze: a folyamatosan érkező kérdések, és válaszolt anélkül, hogy átgondolta volna, hogy ezzel kiadja magát. Válaszolt, mert jó érzés volt, mert akart, mert egyszerűen jólesett erről beszélni, mert jólesett, hogy valaki kíváncsi, hogy valaki meg akarja érteni.

Most mégis pont ettől érzi magát rosszul és kényelmetlenül. Kábultan mered maga elé, és próbálja feldolgozni a tényt, hogy Kornéllal olyan őszinte volt, mint amilyen egyetlen barátjával sem tudott lenni soha.

Mi van Kornélban, amitől ennyire vonzódik hozzá? Lizi fél. Olyan ez a félelem, mint a fák riadt, halk susogása, ha vihar baljós, sötét ízeit sodorja feléjük a szél. Fél a testében újra és újra feltámadó vágytól, fél attól, hogy beleszeret a férfiba – mert igen, Kornél pontosan olyan férfi, akibe ő könnyen bele tudna szeretni. A humora, az, hogy tele van megfejtésre váró titkokkal, hogy figyelmes és kedves, hogy egyszerűen csak van benne valami, ami gyertyaláng körül keringő, ostoba molylepkévé változtatja őt, és akarja a forróságot, a lángot... El fog veszni, ha hagyja. Kornél megsemmisíti. Lizi olyan tisztán látja ezt, mint amilyen tiszták a téli, néma fagyba dermedt hajnalok...

Fel kellene állnia, és haza kellene mennie. Aztán... aztán el kellene kerülnie Kornélt minden lehetséges módon. Elmenekülni... megint. Nem érdekli a fogadalomlista és a fogadás, menekülni kellene, amíg lehet, amíg képes rá. Képes lenne még egyáltalán rá?

Belekortyol a sörbe, aztán leteszi az asztalra. Nem néz Kornélra. Kicsit lejjebb csúszik a fotelben, és hátrahajtja a fejét, aztán behunyja a szemét. Olyan jó lenne most elaludni, és elfelejteni mindent. Jó lenne reggel úgy ébredni, hogy az élet egyszerű, könnyű, gondtalan...

Váratlanul rohanják meg a képek, egyáltalán nem számít rájuk. Most, hogy behunyt szemmel ül, minden még valóságosabb – mégis hogy képes Kornél ennyire élethűen fantáziálni?

Lizi látja, hogy a férfi feláll – Kornél ezúttal mindent kívülről képzel el, saját magát is.

A férfi lassan és megfontoltan a lányhoz lép – Lizi akaratlanul színezi ki hangokkal a képeket. Tompa dobbanást hall és a nadrág halk surrogását.

Kornél Lizi elé térdel – a fantáziában Lizi élénken csillogó tekintettel figyeli a mozdulatait. A férfi finoman megérinti Lizi arcát, aztán a keze a nyakára csúszik, és Lizi – észre sem véve, mit tesz – megemeli picit a fejét. A fantáziában Kornél közelebb hajol, és lágyan végigcsókolja a nyaka ívét, és bár lehetetlen, Lizi mégis mintha érezné a nyakán a nedves forróságot...

– Kornél... – nyögi Lizi, de még ő is hallja, hogy inkább könyörgésre, mintsem figyelmeztetésre emlékeztet a hangja.

A férfi nem szakítja meg a fantáziát. Egyik keze megmarkolja Lizi mellét, a másik lassan a póló alá kúszik. Lizi egyszerre remeg meg a képzeletben és a valóságban.

– Lizi? – kérdi halkan Kornél. A hangja rekedtes és elmosódott.

Nem, képtelen válaszolni, kellene, de...

– Akarod, hogy abbahagyjam?

Nem, a legkevésbé sem, de a fenébe is, akarnia kellene...

– Lizi, mondj valamit...