Szívzűr

13. fejezet

„Ha a szívünk súg valamit, érdemes hallgatnunk rá – akkor is, ha ez történetesen iszonyatosan nehéz." (Lizi)

Lizi a hátán fekszik, és zihálva próbál levegőhöz jutni. Mikor azt gondolta, hogy belehal abba, ha Kornéllal szeretkezni csak feleannyira jó lesz, mint álmában, akkor nem is járt messze az igazságtól. Úgy érzi most magát, mint aki újjászületett. Mintha darabjaira esett volna, és ezúttal úgy rakták volna össze, hogy minden a helyére kerüljön. Mintha ezúttal egész lenne – és ez az érzés felemelő és megnyugtató és végtelen...

Az oldalára fordul, és Kornélra pillant. Ahogy megmozdul, a férfi is az oldalára gördül. Összefonják a kezüket, és nézik egymást. Kornél ajkán boldog mosoly pihen, és a szeme úgy csillog, mintha övé lenne a földkerekség legnagyobb kincse. Ebben a pillanatban Lizi különlegesnek érzi magát – értékesnek. Talán most érti meg igazán, hogy Kornél tényleg csodálatosnak találja őt, hogy Kornél számára ő... tényleg igazi kincs. Ahogy a férfi most ránéz, csodálattal és szeretettel... vagy több lenne a tekintetében, mint szeretet?

Az elmúlt másfél hét alatt Lizi szándékosan kerülte, hogy erre gondoljon. Csak élvezte, hogy Kornéllal lehet, és Kornéllal lenni meglepően egyszerű és könnyű volt – olyan természetes. Mintha mindig is együtt lettek volna. Igazából már nehéz elképzelnie, hogy volt Kornél előtt is élete, hogy előtte is volt boldog, mert amit a férfival, a férfi mellett átél, az sokkal több, mint bármi, amit korábban megtapasztalt. Nem vallotta be magának – nem merte –, de valahol mélyen tudja, hogy amit Kornél iránt érez, az már nem csak egyszerűen kötődés vagy szeretet...

Lizi számára hihetetlen, hogy Kornél tényleg akarja őt, de most, ahogy nézik egymást, ahogy Kornél tekintete megérinti és simogatja, kicsit talán kívülről látja magát, kicsit olyannak, amilyennek Kornél látja, amit a férfi lát benne, és megérti, hogy tényleg nem rossz ember, hogy... hogy ha ennek a csodálatos férfinak ő ennyire számít, ha így akarja, akkor egyszerűen nem lehet rossz. Beharapja az ajkát, és próbálja visszatartani a kiszökni igyekező könnyeket. A felszabadulás boldog, bolond könnyeit.

Csak nézi Kornélt, és úgy érzi, mintha lebegne. Ilyen érzés lehet a felhőknek lomhán vonulni az égbolt végtelen kékjén, ilyen lehet a madaraknak, amikor széttárják a szárnyukat és felfeküdnek a szélre, ilyen lehet hagyni, hogy a tenger áramlatai vigyenek, ilyen lehet... valaki mellett otthon lenni.

Tényleg valóság ez? Nem csak álom?

Kornél meglátta benne mindazt, amit soha senki, még ő maga sem látott saját magában. Kornél igazán olyannak szereti, amilyen, mindenestül. Szereti...

Lizi testében remegve, halkan árad szét a boldogság. Nem tombol, nem ujjong, csak csendesen megérkezik, mintha igazából mindig is jelen lett volna.

Kornél szereti őt...

És ő is szereti Kornélt. Ez olyan egyértelmű, hogy semmi sem lehet ennél egyértelműbb a világon. Sírni valóan gyönyörű ez az érzés.

– Min gondolkodsz? – kérdi halkan Kornél.

– Hogy nem csodálom, hogy sose panaszkodott senki, akivel ágyba bújtál – mosolyodik el huncutul Lizi. Még nem érzi úgy, hogy tudna beszélni az érzéseiről, még csak most ébredt rá, még... még nincs itt az ideje, hogy elmondja – bár, hogy miért nincs, azt nem tudja, csak egy tétován motoszkáló sejtelem ez...

– Tényleg? – csillan meg elégedetten és boldogan Kornél tekintete.

– Majdnem.

– Majdnem nem csodálod, vagy majdnem ezen gondolkodtál? – vonja össze Kornél a szemöldökét.