Két hangban egy dal

2.fejezet

Yuu és én a nappali kanapéján ültünk. Hál' Isten már felöltözött, és nem kellett bámulnom a csupasz felsőtestét. Velünk szemben Takahashi-san foglalt helyet.

-Szóval foglaljuk össze – kezdtem – Mivel Yuuji és én az új banda tagjai vagyunk, és együtt kell dolgoznunk stb., ennek örömére kitaláltátok, hogy egy házba raktok minket, hogy összeszokjunk.

-Igazából Főnök találta ki ezt az összeköltözést – próbálta Takahashi szépíteni a helyzetet.

-Lényegtelen részlet. És arra nem gondoltatok, hogy esetleg mi mit szólunk ehhez?

-Nekem igazából nincs bajom a helyzettel. Menő ez a lakás – szólalt meg Yuuji.

-Látod Haru nem kell úgy kiakadni. Jó móka az együttélés. Megszokod majd – igyekezett Takahashi menteni a menthetetlent.

Mérgemben felálltam, és az asztalra csaptam.

-Elegem van! Ezt nem hiszem el! Nem tudnátok esetleg úgy intézkedni a velem kapcsolatos dolgokról, hogy nekem is beleszólásom legyen?! Utálom, hogy nincs beleszólásom a saját életembe! Ha legközelebb is ez lesz, komolyan mondom otthagyom a kiadót! És ezt mondd meg Főnöknek is – néztem mélyen Takahashi-san szemébe, majd otthagytam őket. Becsaptam magam mögött a bejárati ajtót, és a lifthez sétáltam. Szörnyen dühös voltam, és szerettem volna kiszellőztetni a fejemet. Kicsit várnom kellett mire a felvonó megérkezett, majd beszálltam. Már csukódott volna az ajtó, amikor valaki megragadta, és kinyílt. Yuu beszállt mellém.

-Mit csinálsz itt? – kérdeztem hűvösen. Szerettem volna kiszállni, de a liftajtó már becsukódott.

-Arra gondoltam, hogy biztos magányos lehetsz. És szeretnélek jobb belátásra bírni.

-Ezért nem kellett volna utánam jönnöd.

-Figyelj. Együtt fogunk lakni, és dolgozni is, és...

Befejezni nem tudta, mert hirtelen sötét lett, a lift pedig megakadt a 2. és 3. emelet között.

-Mi történt? – kérdeztem riadtan. Utáltam a kicsi és szűk helyeket. Ráadásul az sem nyugtatott meg, hogy 3 emeletnyi magasságban lógtunk. Ha a lift hibásodott meg, és lezuhan akkor nekünk annyi. Kezdtem pánikolni.

-Mindjárt felhívom Takahashit – vette elő Yuu a telefonját. Épp, hogy bekapcsolta máris csörögni kezdett.

-Jól vagytok? – hallottam meg a menedzserünk hangját. Persze remekül vagyunk leszámítva, hogy mindjárt pánikrohamot kapok.

-Igen, de mi történt?

-Az egész épületben elment az áram, és kitudja, mikor jön vissza. Lehet, hogy fél órát is igénybe vesz a javítás.

-Fél órát?!

A hangom remegett.

-Ó a fene! Yuu beszélj Haruhoz, nyugtasd meg, vagy mit tudom én, próbálom siettetni a dolgokat – szakadt meg a vonal.

-Takahashi? – próbálkozott Yuuji – Elment a térerő. De jó, akkor itt ragadtunk – fordult felém. Ledöbbent. A sarokban ültem, a fejemet a térdemre hajtottam, és a kezemmel átkulcsoltam. Próbáltam nem arra koncentrálni, hogy egy végtelenül sötét, és kis helyen vagyok.

-Haru jól vagy? – guggolt le hozzám Yuu. Bekapcsolta a telefonján a zseblámpát, így már volt valamennyi fény.

Ránéztem.

-Ne haragudj, csak utálom a szűkös és sötét helyeket – mondtam elfúló hangon.

Hirtelen megrázkódott a lift, mintha el akarna indulni, de mégsem.

-Elég – suttogtam. A sírás határán álltam. Ekkor olyan történt, amire még én sem számítottam. Yuu magához húzott, és átölelt.

-Nyugodj meg, semmi baj. Mindjárt kijutunk innen.

Az ölelése meleg volt. Szép lassan kezdtem megnyugodni. Yuuji pedig közben beszélt hozzám. Igazából mindenről. Elmondta, hogy mennyire rosszul érintette, amikor a ShiroiBara megszűnt, mesélt a mindennapjairól, hogy ő is egy kis lakásban élt egyedül, és igazából tökre izgatott azzal kapcsolatban, hogy kipróbálja milyen egy együttesként dolgozni. Kezdtem megérteni, hogy milyen pozitívan áll ehhez az egész helyzethez, és ez bennem is megváltoztatott valamit. Félre kéne tenni a makacsságom, és elfogadni a dolgok jelenlegi állását. Lehet, hogy nem is fog olyan rossz dolog kisülni belőle.

A fények hirtelen felgyúltak a lift pedig elindult. Amikor a földszintre értünk, Takahashi-san nagy megdöbbenésére a nyakába vettem magam, és nem győztem bocsánatot kérni a kirohanásomért. Az épület dolgozói pedig minket bombáztak bocsánatkérésekkel. Óvatosan Yuujira sandítottan. Bátorítóan rám mosolygott, amitől úgy éreztem, elpirulok.

Álmatlanul forgolódtam az ágyban. Nem csak azért, mert nem tudtam megszokni az új helyet. Bár tény és való, hogy a mostani szobám, sokkal nagyobb, mint az előző. Megnéztem a telefonomat. Éjjel fél 11. Talán még nem alszik. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és kilestem. A nappaliban sötétség volt, és csak a város fényei világítottak be a hatalmas ablakokon. Mielőtt bekopogtam volna a szomszédos szobába, kimentem az erkélyre. Nagyot szippantottam a kellemes esti levegőből. Májusban már kezdenek egyre melegebbek lenni az éjszakák.

-Te sem tudsz aludni?

Összerezzentem. Yuu állt a hátam mögött, majd mellém lépett.

-Nehéz megszokni egy új helyet nem igaz?

-De... Hé, Yuu.

-Hm?

Rám nézett.

-Én, köszönöm – fordítottam el a fejem – Hogy ott a liftben...

-Felesleges megköszönnöd. Más is megtette volna. Vagy ilyesmi...

-És bocsánatot kérek a mai kirohanásom miatt is. Nem veled volt bajom, csak magával a helyzettel.

-Megértem. Nem lehet könnyű elfogadni egy új helyzetet a beleszólásod nélkül. Én boldog voltam, mert nem kell abbahagynom az éneklést, és hogy te vagy az, akivel ezt folytathatom – mosolygott rám.

-Őszinte leszek. Először egyáltalán nem örültem annak, hogy veled kell dolgoznom, de szerintem nem is olyan rossz a helyzet...

-Hát akkor Haru. Dolgozzunk keményen a MonochromeRoses tagjaiként – nyújtotta felém a kezét.

Mosolyogva belecsaptam, és tudtam, hogy egy új szakasz veszi kezdetét az életemben.