Két hangban egy dal

19.fejezet

Az arcom felpuffadt, a szemeim pedig vörösek voltak a sok sírástól. Nagyon szép látványt nyújthattam. A nappaliban ültünk. Időközben Főnök is befutott Takahashi-san hívására. Nem tudtuk, mitévők legyünk. Mindannyian próbáltuk elérni Yuut, sikertelenül.

-Szerintem, hívnunk kéne a rendőrséget – mondta komolyan Takahashi-san.

-Nem – rázta meg Főnök a fejét – Úgyis csak holnap tudnának cselekedni. Addig várunk, hátha Yuu visszajön.

-Mi van, ha valami szörnyűség történt vele? – tört elő belőlem a pesszimista énem.

-Haru, nyugodj meg! Nem hiányzik még az is, hogy te is elveszítsd a fejed. Nem is értem, mit gondolt az a másik nagyra nőtt gyerek – sóhajtott Főnök.

-Az egész az én hibám – gyűltek újra könnyek a szemembe – Ha nem mondtam volna azokat... Ha be tudtam volna fogni a számat... - sírtam el magamat.

Takahashi-san egy doboz zsepit nyújtott át, és a hátamat simogatta.

-Erről beszéltem – motyogta Főnök – Figyelj ide, nem csak a te hibád. Együtt éltek. Hogy fokozzam, egy pár vagytok! Érthető, ha akadnak köztetek nézeteltérések, és az lenne a dolgotok, hogy felnőtt módjára megbeszéljétek! Nem az, hogy bedurcáztok, aztán minden szó nélkül leléptek... Ez rád is vonatkozik! Gondolom te is besértődtél, és azt gondoltad, ,,Hadd menjen az idióta, majd visszajön"...

-Yuu nem idióta! – vágtam közbe.

-Lényegtelen részlet – rázta meg a fejét – Lehet, hogy összevesztetek, de legalább felhívhatna, hogy ne aggódjuk hülyére a fejünket miatta.

-Igazából pont ez miatt vesztünk össze – szipogtam.

-Hogy?

-Reggel elmentem sétálni anélkül, hogy szóltam volna neki. Kiakadt, mert amióta elraboltok, folyton attól fél, hogy valami megint történni fog velem. Én ezen felhúztam magam, és egyszerre robbant minden, ami a szívemet nyomta. És – csuklott el a hangom – Túl aggodalmaskodónak neveztem. Vagyishogy...

-Én értem, azt hiszem – szólalt meg Takahashi-san – Haru. Biztos, hogy fogod tudni ezt folytatni? – nézett rám szomorúan.

-Nem tudom – sütöttem le a szememet – Tudod jól. Mindenem az éneklés, de...

-Jó, szerintem ezt nem most kéne megvitatni – állt fel Főnök – Haru próbálj meg pihenni, és figyelmeztetlek! Ne legyél elcseszett reverse harem főhősnő! Maradj szépen a fenekeden, és ne merj semmilyen hülyeséget csinálni!

Takahashi-san is ment Főnökkel. Kikísértem őket az ajtóig, majd miután elmentek, megint egyedül maradtam. Mivel nem tudtam mit csinálni, rendet raktam. Vagyis kidobtam a használt zsebkendőimet, amik gyakorlatilag ellepték az egész kanapét. Sóhajtva kisétáltam az erkélyre. Az ég tiszta volt, ezernyi csillag ragyogott. Gyönyörű volt. Egy dal jutott eszembe, amit egy rajzfilmben hallottam, mégis megjegyeztem, mert megtetszett. Halkan énekelni kezdtem.

-Ha valamit most kérhetnék, mosolyod fényét add még, ha közös az út, hidd el úgy nem érne baj. Hisz ugyanazt álmodjuk rég, hisz ugyanúgy fűt a tűz, mi bennünk ég. Két hangban egy dal.

A végére a hangom elcsuklott, és újra rámtört a sírás. A konyhába mentem, és leerőszakoltam a torkomon két pohár vizet. Az kéne még, hogy kiszáradjak. Egyáltalán miért sírok még mindig? A sírás nem változtat semmin... Mégse bírtam abbahagyni.

Egy hosszú fürdő után pizsamába bújtam. Már 11 óra volt, de nem tudtam aludni. A kanapén ültem összekuporodva, és magam elé bámultam. A percek csigalassúsággal teltek. Felkeltem, majd mászkálni kezdtem fel-alá. Végül gondoltam egyet, és magamra kapva egy pulcsit, kisétáltam a lakásból. A lifthez nem volt idegzetem, ezért a lépcsőn mentem le egészen a földszintig. Persze mit is vártam. A hall üres volt. Leültem egy fotelbe, és vártam. Talán a csodára, ki tudja. A remény hal meg utoljára.

Ajtócsukódásra kaptam fel a fejem, de csalódnom kellett. Az egyik itt lakó érkezett meg. Figyelemre se méltatott, rögtön ment a lifthez. Egy fél órát ücsörögtem ott, végül feladtam. Szomorúan ballagtam a lépcsőhöz, majd visszavánszorogtam az emeletünkre. Sajnos nem várt dologgal kellett szembenézzek. Hiába erőlködtem, a bejárati ajtó nem nyílott. Pedig 100%, hogy nem zártam be. Szörnyen dühös voltam. Fogtam magam, és újra lebattyogtam a fölszintre. Egyenesen a ház karbantartójához mentem, aki szintén itt lakott. Bekopogtam hozzá. Szerintem én lepődtem meg a legjobban, hogy még ébren volt.

-Igen, miben segíthetek? – nyitott ajtót a 60-as éveiben járó Ijiri-san.

-Izé, jó estét kívánok! Sasada Haruki vagyok az 5-ös emelet lakója. Valamiért nem nyílik az ajtóm, és most nem tudok bemenni – magyaráztam.

-Máris megnézzük – bólogatott, majd visszament, és egy szerszámosládával a kezében elindultunk hozzám.

Örülök, hogy nem tűnt fel neki, vagy ha fel is tűnt, nem tett megjegyzést a megviselt kinézetemre.

Először a pótkulccsal próbálta kinyitni, de az nem jött össze.

-Hm... Ezt szét kell szedni – vizsgálgatta.

Így hát szétkapta az egész zárat. Mondjuk, még így sem tudtam bemenni, de bíztam Ijiri-san hozzáértésében.

A fal tövében guggoltam, és szörnyen szerencsétlennek éreztem magamat. A szerelmem lelépett, az ajtóm zára tönkrement az éjszaka közepén, és így kint ragadtam. Mi jöhet még?

-Hát úgy látszik ehhez kevés vagyok – jött oda hozzám Ijiri-san a fejét ingatva.

-Mi történt?

-Ez nehezebb, mint hittem ide, szakembert kell hívni – szedte össze a cuccait.

-Az azt jelenti, hogy nem tudok bemenni a lakásba? – esett le rögtön.

-Ha gondolja, maradhat nálam. A szerelők, csak holnap reggel tudnának kijönni.

Megint várni.

-Nem köszönöm – ráztam meg a fejemet – Majd szólok egy ismerősömnek.

Elő is vettem a telefonomat, és Takahashi-sant tárcsáztam. Nem vette fel, ezért Főnököt próbáltam.

-Igen? – vette fel pár csöngés után.

-Főnök lenne egy kis probléma – kezdtem.

-Mi történt?

-Nem nyílik az ajtóm zárja, így kint ragadtam. Nem baj, ha nálad töltöm az éjszakát? Reggel jönnek a szerelők, és...

-Hogy tudtál a lakásodon kívül maradni?- akadt ki.

-Csak lementem a hallba, és... Mindegy. Értem tudsz jönni?

Sóhajtott.

-Menj le az előcsarnokba. Mindjárt jövök – szakadt meg a vonal.

Vajon Főnök, hogyhogy még ébren volt? Már éjfél is elmúlt, én meg éreztem, hogy elfáradtam.

Egy fotelben várakoztam, és negyed óra múlva megérkezett Főnök is.

-Mi tartott ennyi ideig? – dorgáltam le.

-Csitu van, vagy itt hagylak – fenyegetett, és inkább a kocsihoz mentünk.

-Ez nem Takahashi-san autója? – csodálkoztam, de azért beszálltam előre az anyósülésre.

-De, de gyorsabb volt ezzel jönnöm, mint kiállni a garázsból.

Hamar megérkeztünk. Főnök egy menő kis kétemeletes családi házban lakott. Sosem értettem ennek, mi értelme van, de azt mondta, ,,kell neki a hely". Hát jó.

Meglepetésemre a menedzserünk nyitott ajtót.

-Takahashi-san? – csodálkoztam, amikor megpillantottam.

-Csak munka ügyben vagyok itt – jelentette ki.

-Éjjel?

-Haru, a vendégszobában fogsz aludni – szólt közbe Főnök – Ha bármire szükséged van, szolgáld ki magad. Amúgy az emeleten leszünk.

Ismertem már a járást, mentem is a vendégszobába, ahol már meg volt ágyazva. Rávetettem magam az ágyra, és szinte azonnal elnyomott az álom.