Két hangban egy dal

18.fejezet

A várva várt nap. A legelső közös koncertünk, amiből végül nem lett semmi. De akkor mindent szép sorjában.

Természetesen már reggel 8-kor kipattantam az ágyból. Yuu békésen szunyókált mellettem. Nem akartam felébreszteni, ezért óvatosan kisurrantam a szobából. A konyhába mentem, valami reggelit összeütni. Persze étvágyam annyira nem volt, de muszáj volt enni. Az kéne még, hogy rosszul legyek, mert egész nap nem ettem semmit. Haboztam, végül a pirítós mellettem döntöttem. Közben vizet tettem oda forrni. Elővettem egy tányért és egy bögrét, majd a konyhapultnak dőlve vártam. Nem akartam ennél jobban is kikészíteni magam, ezért mindenféle hülyeségeken agyaltam. Miután kész lett a reggelim, a bögre teával és a kenyereimmel az asztalhoz ültem. Csendben eszegettem. Mindent befaltam, bár inkább csak kötelességből. Mintha egy robot lennék. A feszültségem csak nem akart csillapodni. Végül úgy döntöttem, elmegyek sétálni. Felöltöztem, álcázás gyanánt meg egy napszemüveget és baseball sapkát viseltem. A lifttel lementem a földszintre, majd ki az épületből. Nem igazán tudtam, merre menjek. Csak megindultam. A város már elég forgalmas volt, mindenki igyekezett valahova. Az utcákat róttam, végül a parknál kötöttem ki. Szinte kihalt volt az egész. Kerestem egy szimpatikusnak tűnő padot, és leültem rá. Levettem a napszemüvegemet hagyva, hogy a még melegebb napsugarak az arcomat cirógassák. A legtöbb fa levele már aranyló színekben játszott. Csodálva figyeltem a természetet, amikor sutyorgást hallottam meg. Két lány állt olyan 10 méterre a padtól. Valószínűleg felismertek. Bizonytalanul, de megindultak felém.

-Öhm, bocsi, te Haru vagy, igaz? – kérdezte az egyik teljesen zavarban, amikor odaértek hozzám.

-Igen, én lennék – mosolyogtam rájuk kedvesen.

-És izé, nem lenne baj, ha csinálnánk veled egy közös fotót?

-Csak nyugodtan – álltam fel.

Mindkettőjükhöz odaálltam, és el is készültek azok a fényképek.

-Nagyon szépen köszönjük! – hálálkodtak – És már alig várjuk a ma esti koncerteteket – hagytak ott mosolyogva.

Egy-egy ilyen megnyilvánulás a rajongóktól nagyon jól tud esni. Egy mosollyal az arcomon indultam haza. Siettem, mert eszembe jutott, hogy telefont sem hoztam magammal, és ha Yuu felébred, nem fogja tudni, merre vagyok.

Csendben becsuktam magam mögött a bejárati ajtót. Körbenéztem. A levegő tisztának tűnt. Yuu szobájához osontam, és óvatosan benyitottam. Pechemre már hűlt helye volt.

-Csak nem engem keresel? – halottam meg a hangot magam mögül.

-Szia, felébredtél? – fordultam felé tök ártatlanul.

Valószínűleg fürdött, mert egy szál törülköző volt csak a derekára kötve, hajáról még csöpögött a víz. Ekkor ugrott be, ha volt is, már rég elvesztettem az ártatlanságomat...

-Máskor ne felejts el szólni, ha mész valahová – sóhajtott.

-De aludtál! – adtam meg a számomra igenis logikus magyarázatot.

-Legalább a telefont magaddal vihetted volna – mordult rám.

-Jól van, jól van! Egyébként is, csak sétálni mentem... Nem kötelességem minden egyes dolgomról beszámolni neked. Nem vagy az anyám! – feleseltem vissza.

-Igen? És, ha netán megint elrabolnak? – emelte fel a hangját.

-Nem raboltak el! És, ha el is rabolnának, tudnátok, hol keressetek!

-Szerinted ez ilyen egyszerű?! – kiabálta – Apád egy kibaszott multimilliomos cég feje! Szerinted nem az a legegyszerűbb dolog a pénzére vágyóknak, hogy elrabolják az egy szem fiát, és válságdíjat kérnek érte?!