Két hangban egy dal

1.fejezet

Sietős léptekkel haladtam az utcán. Fejemen kapucni, a szemeimet pedig egy napszemüveg takarta el. Hogy biztos ne ismerjenek fel egy szájmaszkot is húztam a biztonság kedvéért. Elővettem a telefonomat, és megnéztem az időt. Takahashi-san a menedzserem rendkívüli gyűlést hívott össze, és a hangja alapján tényleg sürgős dologról lehet szó. Ó, egyébként még be sem mutatkoztam. Egy 21 éves idol vagyok, a nevem Sasada Haruki, vagyis Haru. 1 éve debütáltam, és mondhatni rögtön nagy népszerűségre tettem szert. Világéletemben arról álmodoztam, hogy énekelni fogok, és amikor rendelkezésemre állt ez a remek lehetőség, cseppet sem tétováztam. Kezdetben voltak nehézségek, de hamar belerázódtam.

Beléptem a fotocellás ajtón. Egy hatalmas épület ad otthont a KuroiBara Recordsnak. Számos híres zenész és énekes került ki ettől a kiadótól. A kiadó tulajdonosa egy negyvenes éveiben járó fazon, akinek senki sem tudja a valódi nevét. Mi csak szimplán Főnöknek hívjuk. Lifttel felmegyek a második emeletig, és a folyosón sétálok, amikor megpillantom Takahashi-sant. Ő is észrevesz, és megindul felém.

-Segíthetek valamiben? – kérdezi udvariasan.

-Tessék?

Ledöbbenve nézek rá. Takahashi-san végleg megbolondult. Lehet nyugdíjba kéne mennie. Bár 35 évesen még kicsit korai lenne...

-Sajnálom, de ezen a szinten illetéktelenek nem tartózkodhatnak. Vagy netán valaki idetartozóval érkezett?

-Miket beszél?! Én vagyok az Haru! – veszem le a napszemüveget és a szájmaszkot.

Takahashi szemében a felismerés csillan.

-Haru! Ne haragudj, ebben a szerelésben nem ismertelek meg!

-Mi az, hogy a saját menedzserem nem ismer meg... Mindegy – sóhajtottam. – Mi az a sürgős ügy, amiről beszélni akartál?

-Gyere, menjünk be Főnökhöz, ő majd mindent elmond.

Elsétáltunk a legutolsó ajtóhoz. Takahashi-san illedelmesen kopogott, majd bementünk. Főnök szokás szerint a kupis íróasztalánál ült, amin tömérdek papír hevert, amiket ki kell töltenie. Most is az asztalon könyökölt, és körmölt. Kócos haj, borosta, szemek alatt nagy fekete karikák, és az elmaradhatatlan melegítő nadrág. Igen, a mi főnökünk. Aki nem ismeri az azt hinné róla, hogy egy hobó. De tud ő elegáns is lenni. Ha a helyzet megkívánja, vagyis évente körülbelül ötször. Talán.

-Mindjárt végzek ezzel, addig üljetek le – int az iroda egyik sarkába, amit ötletesen kis nappalinak rendeztek be. Egy kanapé, fotelek, dohányzó asztalka és még egy tévé.

Óvatosan arrébb csúsztattam egy köteg magazint, majd leültem a kanapéra, ami szintén tele volt mindennel. A fejem mellett a támlán például egy viseltes zokni bűzölgött. Nem mertem hozzányúlni, ezért inkább próbáltam megszokni a szagot. Hát... Ezt nem lehet megszokni.

-Szóval – ült le Főnök is a ,,Főnök fotelbe", csak előtte letette a földre az ülőalkalmatosságot elfoglaló tányért. Mondtam már, hogy ez a fickó rém rendetlen?

-Mi történt? – tértem azonnal a lényegre.

-Nem fogok kertelni. Megszűnt a ShiroiBara Records.

Hát tényleg nem kertelt.

Döbbenten ültem. Már a zokni szaga sem érdekelt.

-Mégis miért, vagy mi?

Teljesen összezavarodtam. A ShiroiBara Records a KuroiBara Records mellett volt a másik legnagyobb. Főnök és Főnök legjobb barátja egyszerre hozták létre a két kiadót. Azóta mindkettő az egekbe tört, és elkezdett rivalizálni egymással. Elképzelni sem tudtam mi okozta a kiadó megsemmisülését.