Csak meg ne tudja •Befejezett•

13. fejezet

Remélem nem öltök meg , de egy ilyen filler féleséget hoztam. Köszönöm, túl vagyunk a 2k-n. Csillagrendszert, kommentszekciót ismeritek, puszi a pocitokra. Jó olvasást!

Nincs nevem, vagy ok, amiért létezek.

-Miért születtem meg?- kérdezte egészen halkan, ha nem figyelek, talán meg se hallottam volna. A sötétségben tisztán láttam, ő viszont nem, így a kislámpája égett.

-Én örülök, hogy itt vagy.- feleltem egyből, reflexszerűen

-Ki van itt?- kapta fel a fejét ijedtében és körbenézett a szobában. Nem látott. Nem láthatott. Még nem. Még nincs szüksége rám.

-De igaza van anyádnak.- közöltem vele az amúgy egyértelmű hírt.

-Tudom- hajtotta vissza a fejét puha párnájára, de láttam, azért még szeme járt, hogy hol lehetek.
-Hol vagy?- suttogta egy idő után érdeklődve, de álmosan.

-Közelebb, mint hinnéd.- simítom meg az arcát.

Nem érzi az érintésemet. A hideg tenyeremet. Az ő haragja és szenvedése táplál. Félt. Egyenesen reszketett. Megemelte a takaróját. Arra várhatott hogy majd kikukucskálok onnan...olyan gyerekes. 

-Nem fogsz megtalálni...-szántam meg. Vigyorogtam. Talán azért, mert szánalmasnak tartottam, de lehet csak azért, mert így próbáltam leplezni fájdalmam.

Fájt. Feszített, de borzalmasan. Nem is nekem, inkább neki és én ezt érzem.

Egész este csendben volt, figyeltem és simogattam őt. Ha csak ilyenkor is, de nyugodt volt és boldog. Ott, az álmaiban az lehetett, aki akart, azzal akit akart.

Belépdelt Taurus. Nagy, súlyos, lépteit bárhol felismertem volna. Végigmértem szemeimmel, mire gyorsabban kezdett el verni a szívem. Akarom mondani, a másik felemé. Kettejüket figyeltem. Egyáltalán nem hasonlítottak egymásra, pedig a vér összekötötte őket. Ott állt mellette. Taurus mellett ott állt Sam is.

 Alig tudtam a fiúra kapni a tekintetem, nagy krokodilkönnyeit már eleresztette, olyan volt, mint babakorában. Tisztán hallottam a gondolatait, igaz, csak egy mondatot hajtogatott:

Én akarok ott állni mellette...

-Ez sosem fog megtörténni- suttogtam a vállára simítva. Nem akartam, hogy sírjon. Nem akartam, hogy így érezzen bátyja iránt. 

-Tudom- remegtek meg telt ajkai, majd megtörtént a visszafordíthatatlan. Elengedte a könnyeit, amik patatokban csordogált. Lehorgasztottam a fejem és követtem egészen a parkolóig. Szemein keresztül szivárgott ki a lelke egy darabja. Úgy éreztem magam, mint akit arra kényszerítettek hogy kisállatokat öljön vigyorogva. Semmisnek éreztem magam, úgy, amit lehetett olvasni az ő arcáról.

Mormolt egy sort, nem értettem igazán mit, aztán beszállt egy sárga kocsiba. A kötelék miatt tudtam mit tervez. Itt hagy mindent. Hátrahagyja az érzéseit. A családját. Engem.

Én vagyok Aiden fájdalma. Eddig sem volt szüksége rám, most pedig már nem kellek neki.