Csak meg ne tudja •Befejezett•

18. fejezet

- Beszélgessünk!- jelentette ki határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon. Pillanatokon belül meleg tenyerét lecsúsztatta kezemen és ujjait tenyerembe simította. Lányos kézfejem elveszett férfias markában, akárcsak elmém, jelenleg sötéten villogó szemeiben.

Egy játszótéren ültünk a hintákon. Kicsi koromban sokat jöttem ide ki vele. Aztán ahogy fel kellett nőnünk, abbahagytuk. Hiányzott a régi Taurus. Akinek csak én voltam fontos és aki észrevette a legkisebb bajom is. Nincs már rám ideje, amit teljesen megértek.

-Ugye nem az utcán aludtál?- kérdezte meg végül hosszas csend után. Cipőm orrát bámulom, amíg azon gondolkozok, miért is kérdezheti

-Nem. A nagynénénknél- felelem elhaló hangon. Mit kellene mondanom? Samet nem róhatom fel neki elvégre mindig is ilyen kapcsolatban éltek. Hol szakítottak, hol dúlt a szerelem. Meg különben is mit mondanék indoknak? Szerelmes vagyok beléd és megöl, hogy vele látlak, de amúgy ja, minden oké. Hát hogyne.

-Miért nem voltál ott?- kérdi, amint megbizonyosodott róla, hogy nem hazudtam az előbb. Hangjában kicsendül egy furcsa él, amit nem igazán tudok hová rakni. Élesen szívom be a levegőt tüdőmbe és rákapom a fejemet. Szemeimet égetik az újabb könnyek, bár egyelőre nem engedek nekik. Még hogy nem voltam ott? Az lett volna a legjobb, ha nem kell őket lássam. Ezt hogy mondjam meg neki? Tuti itt hagyna, ha rájönne, hogy több éve szerelmes vagyok belé. 
-Megbeszéltük, hogy ott találkozunk!- fordul felém a hintával együtt- Hogy együtt nézzük meg azt a filmet és te mégsem voltál ott! Legalább egy rohadt sms-t küldhettél volna, hogy ne várjak rád feleslegesen- kezeim a hinta láncára szorultak, amik így megnyikordultak. Fogaim összekoccantak, de nem azért, mert fáztam. Megalázott és észre se vette. Beetetett és a szemem előtt ott billegtette magát azzal a nővel. Szemeimben düh lobbant, miközben egyre görcsösebben szorítottam a láncokat, egy alakot véltem felfedezni mögötte, de csak halványan, mintha nem is erre a világra való lenne. Egyik szeme borostyánsárga lehetett, másik az enyémhez hasonló kéket vett fel. Haja előre söpört volt és egyik oldalt kissé szemébe lógott. Halványan rám mosolygott és intett egyet.

-Rég láttalak- suttogta bizonytalanul az a jól ismert hang, amit ezúttal végre testre talált. 
-Mondd el neki. Most vagy soha. Már van hol laknod. Van kire támaszkodnod.- figyelmemet próbáltam újra bátyámnak szentelni.

🏈Taurus szemszöge🏈

Istenem csak ne kérdezzen rá miért volt nekem ilyen fontos, hogy találkozzunk a moziban!

Hangomat én magam se tudtam beazonosítani és reakciójából ítélve ő sem de csak folytattam. Kérdőre vontam. Tekintetét figyeltem, ami általában óceánkék...most mégis...mintha vihar ülne benne. Tényleges óceán, aminek hullámai több méterre felcsapnak. Nem felelt csak engem fixírozott, mintha csak végig akarná gondolni mit mondjon

-Válaszolj már!-csattanok fel- Aggódom érted- halkultam el visszafordulva előre és az alattunk lévő kis kavicsokat figyeltem. Kavics akarok lenni, hogy én is olyan strapabíró legyek akár egy kő. A csend már elég hosszúra nyúlt közöttünk, mire végül szólásra nyitotta a száját

-Ott voltam- hallottam gyenge hangját. Alig hallottam meg szavait. Vagy talán csak nem ezt akartam hallani és váratlanul ért. Ott volt. Tehát ott volt.

-Akkor--kezdtem volna, meglepetten de félbe szakított, amit eddig soha nem tett, innen tudtam, hogy komoly a dolog.

- Ott voltam- ismétli kissé magabiztosabban- Ahogy Sam is. Láttam hogy vele voltál és inkább elmentem. Nem bírtalak vele látni. Hazamentem és összecuccoltam. Miattad. Miatta. Ti vagytok az oka mindennek. Annak, hogy nem tudok egy légtérben tartózkodni veled. Annak, hogy nem tudok egy lány után se megfordulni. Emlékszem egy éjszakára. Évekkel ezelőtt. Vihar dúlt, kicsi voltam és féltem. Apa nem engedte, hogy bebújjak mellé és a szobámba küldött. Te viszont meghallottad hogy sírok és átjöttél. Bebújtunk a takaró alá és dúdoltál nekem, mesét mondtál. Azon az estén elindítottál bennem valamit, ami a mai napig tart és a halálomig fog kísérni. Beléd szerettem Tata-lágyult el a hangja kisfiúsra én pedig nem fogtam fel ezt az egészet. Az agyam egyszerűen nem reagált semmire. Hidegzuhanyként ért és, mintha jéggé fagytam volna.
-Nem tudlak vele látni. Ahogy rád csimpaszkodik, rád mosolyog, megcsókol. Túl sok fájdalmat okoztál már nekem, éppen ezért el kellett jönnöm rendbe szedni magam. Esélyt adni annak, hogy kiszeressek belőled... és te nekem ne papolj arról, hogy felesleges várakozás!- a végét már sírta. Döbbenten figyeltem, ő pedig a térdein támaszkodott, néha felnézett rám, mintha megerősítést várna.

-Undorító- szaladt ki a számon. A következő pillanatban egy apró kéz csattant arcomon és öcsémnek hűlt helye volt. 

Nos bogyók, igyekeztem ( leküzdeni a betegséget, meg írni is közben ) :D Mit mondjak... remélem azért érezhetőek, hogy hosszabbodtak a fejezetek ( eskü próbálkozom ). Köszönöm a sok kommentet és vote-ot! Csak így tovább, így jelzitek nekem, hogy velem vagytok ( hálás vagyok, hogy olvassátok az agymenésem <3 ). Ja igen ne tessetek utálni :P
Puszi a pocitokra