Csak meg ne tudja •Befejezett•

20. fejezet

Nem volt hegyi beszéd, könyörgés, se kérlelés. Csak csend. Feszült, de számomra olyan nyugtató, mint egykor anya ölelése. Aztán megszólalt...

Azonnal felismertem ki áll a falap túloldalán, mégha nem is nyitottam ki. Tudtam, ha megtenném erőszakkal elvinne és nekem most kicsit sem fájt a fogam, hogy lássam hőn szeretett bátyám.

- Gyere haza - kezdte finoman- akármi is történt veled, együtt megoldjuk.

Azt hiszi ezt meg lehet oldani. Mindig azt az elvet vallotta, hogy együtt jobb, együtt minden szép. Csak ez éppenséggel nem így van.

- Nem szeretnélek elveszteni Aiden- folytatja halkan - szükségem van rád..

Szüksége? Neki? Én rám? A mindig tekintélyt parancsoló kemény Marcusnak szüksége van rám? Ne nevettes.

- Menj el apa- suttogom magam elé a szavakat kimerülten a sok sírástól, de pontosan tudom, hogy hallja.

- Nélküled nem..- halk susogást hallok, feltehetőleg az ajtóra simította a kezét. A mondata után belőlem egy gúnyos, megvető nevetés szaladt ki meggondolatlanul.
- Most min nevetsz? - dörren rám.

- Most miért küzdesz? Hogy legyen aki mos, főz és takarít rátok??- emelem meg a hangomat. Nem felelt. Egy kisebb csend telepdett ránk, amit végül megtört.

- Nyisd ki az ajtót- követelte halkan.

- Nem!- reagáltam azonnal, kicsit talán ijedten. Most biztos mondtam valamit, ami nem tetszett neki...talán túl őszinte voltam...talán.

- Engedj be Aiden, nem vagyok hajlandó úgy beszélni veled, hogy egy ajtó közénk áll! Kicsim...kérlek- suttogja.
Sose hívott így. Tizen x évem alatt nem hallottam apámat ennyi szomorúsággal a hangjában beszélni hozzám. Megtört. Fájt neki valami, vagy legalábbis ezt hallottam ki hangszínéből. Lassan felkeltem és az ajtóhoz totyogtam, majd rásimitottam két kezemet és homlokomat nekidöntöttem. 

- Én...úgy érzem hogy ez az ajtó nem csak úgy áll közénk, hogy lássalak. A testedet és lelkedet is elzárja előlem. Pedig érinteni akarlak. Meg akarlak ölelni Aiden és azt hazudni, hogy minden rendben lesz, ahogy azelőtt. Tudjuk hogy nem lesz így, de ez a három szó nekem sokat jelent. Magam győzködöm ilyenkor. - suttogta az egészet. Tudta, hogy közelebb vagyok hozzá, mint eddig bármikor máskor.

🍭Marcus szemszöge🍭

Nem akarom Aident is elveszteni. Taurussal már évekkel ezelőtt elrontottam, amikor nem voltam ott segíteni neki. Vele más lesz. Másképp csinálom és akkor majd talán. Talán képes leszek emberként eléjük állni később. Nem vagyok egy szókimondó ember, inkább csendben maradok és várom a folytatást. Hogy hogyan fog lezajlani a történés, de úgy éreztem, ezt most muszáj megtennem. Elmondtam neki. Kicsit szépítve és virágnyelven, de elmondtam, hogy szükségem van rá. Közel volt. Ez a falap szinte nem is létezett. Már láttam magam előtt elgyötört arcát és fáradt testét. Hallottam, hogyan veszi a levegőt. Nehezen és szaggatottan. Hallottam, hogyan dolgozza fel az agya ezt a kapott információt, bár tudom, nem érti meg teljesen. Éreztem testmelegét és vágytam arra, hogy megöleljem. Simogatni akartam, mint aznap este- mint mondta, jól esett neki- és bármit megtennék, hogy boldog legyen.

Lassan kattant a zár, de nem nyitottam ki. Neki kellett megtennie és ezt mindketten tudtuk. Lépnie kell, nyitnia felém. Lenyomta a kilincset, az ajtó pedig nyikorogva nyílt ki.

A testem magától cselekedett. Pillanatok alatt beléptem, felkaptam fél kézzel, míg a másikkal becsuktam magam mögött az ajtót. Tettem két lépést a sötét szobába és immáron két kézzel öleltem magamhoz. Könnyes arcát éreztem nyakamban karjaival együtt, lábát pedig csípőm körül szorosan. Illatával megtelt az orrom és ez megbódított.

- Mi történt?- kérdem mély, rekedt hangomon.
- Taurus undorítónak nevezett, mert meleg vagyok- suttogja lágyan a fülem mellett. Nem emeltem kezet a fiaimra eddig. Most viszont lehet, hogy az idősebbik esetében ez meg fog valtozni.

Csak öleltem őt egyre szorosabban és simogattam a hátát, de ő sem ellenkezett, mert úgy kapaszkodott belém, mintha az utolsó földdarabkába kellene a szakadék elől.

- Szereted őt? - akadt nyelvemre a következő kérdés. A kérdésem után kicsit szorosabban öleltem. Szegényből lassan kiszorítom a levegőt.

- Nem tudom- súgja vissza - nem tudom elkülöníteni azt, hogy csodálom, szeretem és szerelmes vagyok belé.

- Ez most mind nem fontos Aiden...csak gyere haza velem... hiányzol nekem. Nem tudok reggel felébredni azzal a tudattal, hogy nem vagy itthon...azzal a tudattal elmenni otthonról és hazaérkezni, hogy te nem vagy ott. Azzal lefeküdni, hogy nem tudom, biztonságban vagy. Gyere haza- ismétlem sokadjára.

- Nem akarom Taurust látni- nyögi ki nagynehezen

- Akkor nem kell látnod...megoldjuk...- rakom le lassan a földre bár továbbra is kapaszkodik belém.

- Megígéred?- kérdi reménykedve, nagy, könnyes szemeivel

- Megígérem- simítom tenyereim arcára

- Akkor hazamegyek- enged meg egy lágy mosolyt.

Nincs mit tenni. Azt hiszem beleszerettem a saját fiamba. A vérembe. Innentől, hogy rájöttem erre figyelnem kell rá. A tetteimre egyaránt. Nem cselekedhetek meggondolatlanul, mert akkor nem csak én veszteném el, de ő is elvesztené az apját. Ez pedig fontosabb annál, hogy én újra boldog és szerelmes legyek.

Hello pockok.. tudom sokat vártatok, ne haragudjatok. NEM TUDOM MIKOR JÖN A KÖVETKEZŐ, NEM HATÁRIDŐRE DOLGOZOM. Igyekszem, de utolsó előtti évem nyomom és előre hozott érettségi vár rám 🤤 Szeressetek, mert én szeretlek titeket. Vélményeket komiba, csillgarendszert használjatok, puszi a pocitokra ♥️