Gyilkos Ösztön

Nine

Másnap már Daniel egyik szobájában keltem, amit nekem rendeztetett be. Shane és Roy nagyon jól kijönnek a bátyámmal. Mivel mára semmi tervünk nincs, úgy döntöttem meglátogatom a szüleim.

Lementem és már nyitottam az ajtót, amikor valaki megfogta a vállam.

-Hova mész? -Kérdezte Daniel.

-Anyuékhoz.

-Nem mehetsz oda, nem tudhatják meg, hogy itt vagy. Ki tudja hány ember van a nyomodban. -Az ajtót visszacsuktam és elvonultam. Tudom, hogy igaza van. De ha átváltozom, senki nem ismer majd fel. Igaz, anyuékkal se beszélhetek, de legalább a közelükbe férkőzöm.

Kinyitottam magamnak a hátsó ajtót és átváltoztam. Meg sem álltam a régi házunkig.

Beugrottam hátul a kerítésen. Egyből szembe tűnt a változás. Tele van szebbnél szebb virágokkal. Lassan az ablakhoz sétáltam és felugrottam rá, hogy lássak valamit. Anyu éppen valami főzött. A szőke haja rövidebb lett és talán fogyott is.

-Hát te? -Jött egy hang a hátam mögül. Oda kaptam a fejem. Apu volt az. Óvatosan elé lépkedtem. Ő lehajolt és megsimogatta a fejem.

-Éhes vagy igaz? -Mosolygott, kinyitotta az ajtót amin én egyből besiettem.

-Már megint egy kóbor kutya? Tudod hogy nem fogadhatjuk örökbe mindet. -Szólalt meg anya. Oda futottam és felugrottam rá, erre ő csak felnevetett.

Elkezdetem körbe nézni, megláttam egy régi képet a falon. Én voltam rajta és Daniel. Egyből elindultam felfelé. A szobám ajtajáig meg sem álltam. Nagy nehezen, de sikerült kinyitnom az ajtót. Érintetlen. Egy ujjal sem nyúltak azóta a dolgaimhoz. Minden ugyan úgy van, ahogy akkor hagytam. A ruháim az ágyra dobálva, nem tudtam eldönteni mit vegyek fel. A könyveim az asztalon. A táskám pedig az egyik sarokba van bedobva.

-Hogy jutottál be ide? -Jött mellém anyu. Én csak felnéztem rá. Olyan jó lenne elmondani nekik, hogy mennyire hiányoztak és hogy szeretem őket.

Hirtelen csengettek. Elindultunk lefelé, ahol Daniellel találtam szembe magam.

-Te? -Kérdezte rám nézve, erre én csak morogtam.

-A te kutyád Dan? -Kérdezte tőle apu.

-Hát, úgy is mondhatjuk. -Elkezdtem Daniel felé futni, neki mentem a lábának ennek hatására pedig elesett. Ráültem a mellkasára és a szüleim arcát kezdtem pásztázni, akik csak nevettek.

-Ne viselkedj már ilyen gyerekesen. -Mordult fel Daniel. Azt hittem nem tud majd lelökni magáról, de tévedtem.

-Mond Dan, van valami hír róla? -Kérdezte anyu. Fogalmam sem volt arról, hogy pontosan kire céloz.

-Ami, azt illeti, nincs. -Hazudik, érzem rajta.

-Kezdem úgy érzni, hogy már sosem látjuk viszont. -Gördült le egy könnycsepp anyu arcán.

-Meg fogjuk találni. Bármibe is kerül, de a lányunk haza jön. -Ölelte magához apu. Rólam van szó. Daniel megtalált, tudja, hogy élek. Mégis hazudik nekik. Azóta is várják, hogy haza jöjjek. Pedig egyáltalán nem érdemlem meg. Ránéztem Danielre, aki szintén engem bámult. Elkezdtem morogni. Hihetetlenül dühös voltam. Szemem elkezdett vörösen izzani, ennek hatására lépett párat hátra.

-Figyelj, nyugodj meg. -Tette maga elé a kezét.

-Mi a baj? -Néztek ránk aggódva a szüleink.

-Kicsit feszült mostanában. -Mosolyodott el. Feszült mi? Na ebből elég!

Neki ugrottam, ráharaptam a csuklójára, elkezdtem rángatni, erre lelökött magáról. A karján egy karcolás sem volt.

-Hívom a sintért. -Kapott a telefon után apu.

-NE! -Kiabált Daniel. -Megoldom. -Tekintetét ismét rám szegezte. -Sajnálom, oké? Ez nekem is nehéz. Hazudnom kellet végig. Nem mondhattam el az igazságot és téged sem rángathattalak haza. Tudom, hogy nemet mondasz. A rendőrők is téged kerestek, nem tehettem semmit. De most már itt az ideje, tudom hogy nem titkolhatom tovább. Rajta mutasd csak meg magad. -Ledöbbentem. Igaza van, nemet mondtam volna, ha haza ráncigál újra elszököm. Vettem a célzást, ezért vissza változtam.