WE DON'T BELIEVE IN GOD

two

CAIN DORTEN

oké, talán tévedtem. talán finn mégsem szándékozik utánam jönni. itt ülök vagy tizenöt perce a lépcsőn, a tarkómat égetik a nap meleg sugarai, a szemeim pedig már fájnak a hunyorgástól. csak most fut át az agyamon, hogy mekkora hülyeséget csináltam egy teljesen ismeretlen fiú miatt, akinek túl édesek a göndörödő fürtjei, ahhoz hogy ne akarjam az ujjaim között simítani őket. apám valószínűleg megver, amint a házunk ajtaja bezárul mögöttünk. vagyis nem. ezerszázalék, hogy megver. de végül is mióta érdekel ez engem? ha már megcsináltam a hülyeséget, hát érje is meg.

lehet, hogy ezek után finn nem is lenne képes szóbaállni velem. bár ő nem olyannak tűnik, mint az emberek többsége ebben a csoportban.

nagy levegőt veszek, majd felpattanok, és visszasietek az épületbe. megállok a folyosón a csoport ajtaja előtt. amilyen finoman csak tudom, lenyomom a kilincset, és résnyire kinyitva az ajtót pillantok be a helyiségbe.

apám hála az istennek - most nagyon ironikusnak érzem magam - háttal ül nekem, finn viszont egyenesen szemben az ajtóval. kell neki pár pillanat, mire a tekintete rám siklik. a kezemet felemelem, és az ujjaimmal magam felé intek neki. szemei mintha kissé dühössé válnának, szinte érzem is a pillantásából szökellő villámokat, miközben alig észrevehetően megrázza a fejét.

megforgatom a szememet, és mégegyszer intek neki, hogy jöjjön. esküszöm felrobbantom ezt a helyet, ha finn végre hajlandó lesz kijönni. bár nem biztos, hogy értékelné ha darabokra szakítanám az anyját a gáz megpiszkálásával.

finn nagy levegőt vesz, majd elhúzott szájjal, a hasát fogva az anyja felé fordul. az arcomon úgy terül el a diadalmas mosoly, mint amikor festéket öntenek a vászonra. becsukom az ajtót, majd kimegyek az épület elé, mostmár ténylegesen tudva, hogy finn bármelyik pillanatban átléphet a küszöbön.

FINN WOLFHARD

- anya... nem érzem magam valami jól. gond lenne, ha hazamennék? - a hazuság keserédesen égeti a torkom, és a nyelvem egyaránt.

- mi a baj, kicsim? elvigyelek orvoshoz? - pillant rám anya, és azonnal a fejem után nyúl, majd tenyerét a homlokomnak nyomja.

- nem kell. csak hányingerem van. - mondom, mire anya elveszi a kezét.

- baj van, cassandra? - kérdi ophelia, ezzel az egész csoport figyelmét felhívva ránk. néhányukat még mindig nem hagyta el a döbbenet, amit cain hagyott maga után. az apja azonnal bocsánatot kért a nevében, és elmondta, hogy még sosem csinált ilyet a fia (amit eléggé kétlek), csak bizonyára megviselte a költözés.

- finn rosszul van. - feleli anya, miközben aggodalmasan vizsgálja az arcomat, amire próbálok minél meggyőzöbb szenvedő grimaszt varázsolni.

- nyugodtan hazamehettek. - mosolyog kedvesen a nő.

- haza tudok menni egyedül, anya nyugodtan itt maradhat. - mondom a hangomba is annyi rosszullétet erőltetve, amennyit csak lehet.

- biztos, szívem?

- persze. - rámosolygok, ő pedig megszorítja a kezem.

- dícsértessék. - köszönök, amint felállok a székről. a tömeg visszhangozva köszön vissza. utoljára anyára pillantok, majd kisietek a teremből. őszintén szólva mérges vagyok magamra. mi a francét csináltam azt, amit cain kért? egyszer találkoztam vele, és már akkor az idegeimre ment, most meg készségesen követem az utasításait. talán azért, mert ő másnak tűnik. és ebben a városban mindenki ugyanolyan. lehet végre lesz egy barátom, aki nem csak a vallásról, a tanulásról, meg mindenféle beléjük nevelt hülyeségről képes beszélni. vagy bukik az egész, mert kiderül, hogy cain pont az a srác, akivel nem kéne barátkoznom... bár ezt már első alkalommal bebizonyította.