WE DON'T BELIEVE IN GOD

eighteen

CAIN DORTEN

már éppen azon lennék, hogy megnézzem az időt a telefonomon, mikor megpillantom finnt biciklivel bekanyarodni az iskola sarkánál. fehér pólójába erősen kap bele a menetszél, ahogy felém teker. amint ideér elém a kopott, pirosra festett kerékpárral az első ami feltűnik, hogy a haja egy aranyos kis kontyba van fogva a feje búbja és a tarkója között félúton, így csak néhány rövidebb fürt lóg a homlokába. az arcomra egy levakarhatatlan mosoly kúszik miközben próbálom teljesen magamba szívni ezt az újszerű hajviseletet, ami annyira jól áll neki, hogy legszívesebben kibontanám csak azért, hogy aztán én magam simíthassam kontyba azokat a sötét, göndör tincseket.

- szia! - köszön mosolyogva, majd leszáll a bicikliről és kitámasztja azért, hogy aztán mindkét karjával át tudjon ölelni.

- szia, finn! - viszonzom a gesztusát, sőt talán picit túl lelkesen is, mivel a kelleténél erősebben szorítom őt magamhoz, de hála az égnek nem úgy néz ki, mint akit zavarna.

- mire fel a nagy vigyor? - kérdezi a még mindig az arcomon elterülő hatalmas mosolyra utalva.

- a hajad.

- a hajam? - finn értetlenül felvonja az egyik szemöldökét.

- más. - jelentem ki, igyekezve nem teljes mértékben elárulni, hogy mennyire oda meg vissza vagyok érte.

- nem jó? csak a szél miatt fogtam fel.

- de! pont ezaz. nagyon jó így a hajad. jól áll. - bólintok, és gondolatban jól homlokon csapom magamat.

- köszönöm. apa már folyton azzal cseszteti anyát, hogy vágja le nekem, de én nem akarom. na mindegy, te hogy vagy?

- én? - kérdezek vissza enyhén döbbenten.

- igen cain, te. - finn lágy mosolyától kivirágzik a mellkasom - hogy vagy?

- jól vagyok, csak picit fáradtan. nem sikerült valami sokat aludnom. - finn kissé hunyorítva néz rám, amiből tudom, hogy rá akar kérdezni az álmatlanságom okára, de végül szerencsére hamar letesz az ügyről. nem tudom, miként kéne neki elmondanom, hogy egész éjjel ő járt a fejemben, szüntelenül és megállíthatatlanul. csak azon tudtam tűnődni, hogy mit is akar mutatni a mai napon, és a kelleténél kicsit több irányba kalandoztak el az elméleteim, mint szabadott volna, szóval az egész éjszakát azzal töltöttem, hogy a saját agyammal vívtam párharcot, és mit ne mondjak, az a makacs, hülye kobakom jóval többször nyert nálam, így finn az esti órákra is szállást nyert a gondolataim puha ágyainak egyikén.

- tudsz róla, hogy sose tűnsz fáradtnak? ha nem tudnám, hogy lehetetlen, akkor tuti biztos lennék benne, hogy sosem merülsz le.

- na de finn, hiszen bármi lehetséges! előfordulhat, hogy nincs is szükségem alvásra, vagy hogy úgy töltöm fel magam, mint a telefonokat szokás. végülis valahol mindannyian csak készülékek vagyunk, amiket a kormány a saját igényeihez tervez. - lazán vállatvonok, miközben finn hitetlenül rázza a fejét.

- nem fogok meglepődni, ha egyszer csak úgy random felszívódsz. - erre mindketten jóízűen felkacagunk - egyébként kíváncsi lennék, hogy hova dugod azt a töltőt.

- megmutassam? - vigyorogva a nadrágom széléhez kapok, mire finn nevetve kinyújtja az egyik kezét, míg a másikkal a szemeit takarja el.

- nem ennyire kíváncsi! - kiált rám, mire sértődötten csücsörítek a számmal.

- nem tudod miből maradsz ki. - jegyzem meg a gatyámat igazgatva, ezzel még inkább rájátszva a helyzetre, és egyre csak több édesen csilingelő kacagást kicsalva finnből.

- gyökér. - felhorkant, majd finoman beleboxol a vállamba. egy nagyon furcsa, megfoghatatlan és leírhatatlan érzés járja át az egész lényemet, ahogy ez az egy, játékosan gonosz szó az agyam összes részében visszhangot hagy maga után, én meg végig csak szélesen mosolygok, mint valami tökkelütött.

- szóval, hova megyünk? - kérdezem, mielőtt meglehetősen túlzásba vihetném finn jelenléte okozta vidámságom kimutatását.

- majd meglátod. viszont biciklivel kell odamennünk. - mondja, én pedig bólogatni kezdek, majd hirtelen leesik, hogy azt szeretné, ha ketten egy és ugyanazon biciklivel mennénk el erre a titokzatos helyre, és azonnal ledermedek.

- üljek fel mögéd?

- ez lett volna a terv... de ha nem szeretnél, semmi baj!

tiltakozás képpen azonnal jobbra-balra kezdem rázni a fejemet, talán egy picit túlontúl nagy hévvel is.

- nekem teljesen oké. hány perc az út? - megdörzsölöm a tarkómat miközben végignézem, ahogy finn felszáll a nyeregre, majd int nekem a fejével.

- kábé tizenöt így, hogy ketten vagyunk. na gyere, ülj fel!

gyorsan felülök a bicikli hátsó tároló részére, és magam mögött megkapaszkodom a rácsnak abban a részében, amit nem fed le a hátsófelem. elég kényelmetlen itt ülni, de voltam már rosszabb helyzetben is biciklin, úgyhogy nem akkora probléma.

- megvagy? - finn a válla felett pillant hátra rám, én pedig válaszul mosolyogva biccentek egyet - nyugodtan kapaszkodhatsz belém is. csak ne ess le.

- jó ez így. nem fogok, nyugi.

- téged ismerve nem lennék olyan biztos ebben. - jegyzi meg finn incselkedve.

- most arra célzol, hogy ügyetlen vagyok? - a szemöldököm kérdőn emelkedik feljebb.

- inkább a hóbortos szót használnám, de igen.

- na még ilyet! szerintem te csak tekerj, mielőtt leszedlek onnan, és hátraültetlek.

- ezt vegyem fenyegetésnek?

- nyugodt szívvel. - jelentem ki határozottan, mire finn előre fordul, a kezeit rákulcsolja a kormányra, a jobb lábát pedig felrakja a pedálra.

- inkább mégse kapaszkodj. - mondja, majd hirtelen elindul valami hihetetlen gyors tempóval, és csinál egy marha éles cikkcakkot, mire én az egyensúlyomból kibillenve azonnal biztonságot keresek, és a karjaimat átfonom a testén, hogy le ne zúgjak az autóútra.

- te fasz! - kiáltok fel, miközben finn kacagása végigrázza a bensőjét, így a kezeim alatt érzem a gyomra remegését. a mellkasom a hátának nyomódik, az ujjaim pedig félve markolják a pólóját, ahogy igyekszem normalizálni a váratlanul felment pulzusomat, bár ez nem igazán lehetséges tekintve, hogy úgy kapaszkodok belé, mint egy mentőövbe.

- jól vagy? - kérdezi biciklizés közben, rögtön miután abbahagyja a hahotázást.

- igen. - felelem, kissé kábultan a transztól, amit maga a helyzet, és a karomon lévő szőrszálaim között végigrohanó langyos menetszél okoz. hirtelen hatalmas csend száll le ránk, semmi mást nem hallani, csak a levegő halk süvítését, a fák leveleinek zörgését és a madarak csicsergését, meg a saját szívverésem dübörgését a dobhártyámon, viszont merem remélni, hogy az utóbbi nem nyilvános finn számára. a résnyire nyitott ajkaim között kiengedek egy halk sóhajt, majd az ég, a föld és a víz egyadta világon nem gondolva semmire sem, szorosabban fogom át a derekát. az ujjaim itt-ott pihennek a felsőtestén, talán én sem tudnám megmondani, hogy melyik merre tapint, és esküszöm, mintha néhány pillanat erejéig érezném, ahogy izmait megfeszítve benntartja a levegőt, netán még a szíve is dobban plusz egy ütemet.

kicsit lassítani kezd a kerékpárral, ahogy egy kanyarhoz érünk, majd halkan megszólal.

- ezúttal kapaszkodj rendesen.