WE DON'T BELIEVE IN GOD

twelve

FINN WOLFHARD

cain ma nem jött iskolába, nekem pedig szinte egész nap ő járt a fejemben, úgyhogy valahol az unalmas rajzóra első pár perce, és a pad alatt hámozgatott narancsom utolsó gerezde között eldöntöttem, hogy ma órák után átmegyek hozzá és elviszem neki a mai anyagot. át is küldhetném neki facebookon, de a személyes látogatás valahogy jobban lázba hozza az elmémet, mint cain válaszainak olvasgatása, miközben próbálom kitalálni, hogy vajon mit gondol komolyan és mit nem, és bár felettébb élvezem a tegnap estéhez hasonló hosszú, tartalmas chateléseinket, jobban szeretem, amikor valamennyire tisztában vagyok cain tényleges reakcióival. biztos vagyok benne, hogy nem lesz olyan nap, amikor tudni fogom, valójában mi is jár a fejében, de azért szemtől szemben érezhetően könnyebben megy a "vajon mire gondol most cain dorten?" tippmix játék, ami mostanában már az időm ötven százalékát is kitölti. ha eléri a kétharmadot, hivatalosan is elmondhatom majd magamról, hogy megőrültem, és betegesen függeni kezdtem egy fura srác jelenlététől... a saját fejemben.

a fél karomat teszem rá, hogy ez nem egészséges.

- csak ennyi lesz, fiatalember? - felnézek a pénztár mögött görnyedő idős úrra.

- igen, köszönöm!

miközben biciklivel tartottam cain felé, elhaladtam anyukám egyik kedvenc zöldség- és gyümölcsöse mellett, és nem bírtam ki, hogy ne álljak meg. anya mindig innen veszi a legfinomabb és legédesebb gyümölcsöket, szóval arra gondoltam, hogy cain biztos örülne, ha vinnék neki valami finomat.

gyorsan kifizetem a két szép, kerek barackot és a kis doboz áfonyat, majd hangosan köszönve kisietek az üzletből. az utcára lépve azonnal körbevesznek a délutáni nap meleg sugarai, a langyos szél pedig finoman felkapja a derekam köré tekert kardigánom alját. felnézve az égre észreveszek pár szürkés felhőt, de mit sem törődve velük a piros, kopott vázú biciklim felé fordulok, ami az ereszcsatorna mellé támasztva várja, hogy útnak induljak.

a táskámat kirángatom a kerékpár fémkosarából, majd a helyére teszem a gyümölcsöket, óvatosan eligazgatva őket, hogy nehogy kiborulhassanak. az iskolatáskámat a hátamra véve felpattanok a nyeregre, és a lábaimmal a talajon araszolgatva kitolom az útra a járművet, majd a pedálra lépve tekerni kezdek.

a fejemben szóló dalt hümmögöm, néhol kicsit bele-bele akadva, amikor nem ugrik be elsőre a következő ritmus. legalább addig se cain-en és a csütörtöki bioszon töröm a fejemet.

hirtelen eszembejut, hogy fel kéne hívnom anyát, mivel ha nem pontban akkor érek haza, amikor kellene, aggódni fog, és felhívja apát, akitől majd egész este hallgathatom az időbeosztás fontosságáról szóló szentbeszédet, amihez végképp nincs kedvem.

a bal kezemmel biztosan megtartom a kormányt, míg a másikkal kihalászom a telefonomat és benyomom anya számát, ami gyorshíváson van a képernyőmön. a fülemhez emelem a készüléket, miközben kikerülök egy kisebb úthibát.

"szia, prücsök!" - anya már a második csengés után felveszi.

- szia, anyu! csak azért hívlak, hogy tudd, átmegyek tanulni az egyik haveromhoz. ma hiányzott, szóval leadom neki az anyagot és akkor már lehet megcsinálom ott a leckémet, de nem leszek sokáig. ugye nem gond?

"dehogy! jesse-hez mész?"

hirtelen pánikolni kezdek, amitől majdnem elvesztem az irányítást a kerékpár felett, és nagyon pici hiányzik attól, hogy félrekapjam a kormányt.