WE DON'T BELIEVE IN GOD

twenty

CAIN DORTEN

egy hét telt el mióta finn elvitt abba a romos épületbe aminek lényegében ő adott újra életet az alkotásaival. azóta sem tudtam túltenni magam azon, hogy mennyire tehetséges, és most az eddigieknél is jobban bele akarok mászni az elméjébe, hogy kibontsam az egészet és mikroszkóp alatt ízekre szedjem, mert akinek ilyen gyönyörűségeket konstruálnak a kezei annak egy valódi édenkert lehet a fejében, tele tarka virágokkal, érett, puha gyümölcsökkel és örökzölden hajladozó, bölcs fákkal, én pedig az egészet be akarom járni. nem is, annál sokkal többre vágyom. a gondozója szeretnék lenni, a saját kis kertésze, aki télen-nyáron, esőben és tikkasztó hőségben is rendben tartja a lélegző udvart.

egy újabb hét, újabb egymást követő napok melyek alatt egyre inkább csak azt érzem, hogy bele fogok esni finn-be. vagy talán már meg is történt, nem igazán tudom, mivel nem voltam még szerelmes, most viszont kénytelen vagyok ezt a lapot is figyelembe venni a paklimban. nem csúsztathatom be többé két másik kártya közé, mintha az én életemben ez soha nem következhetne be. lehet túlságosan hozzászoktam ahhoz, hogy mindenkihez csak felszínes kapcsolat fűz, semmi kötődés, csupán enyhe kis szimpátia, ami nem hagy heget a szívemen ha az éppen példának vett ember valamilyen oknál fogva nem óhajt tovább az életem része lenni, vagy pedig megszűnik létezni. lásd, meghal, ami lényegében és statisztikailag mérve nem valami esélyes, de egyszer már előfordult, szóval még egy ilyenhez nem sok kedvem van, hiába is mondanak mást a számok a mutatón. igazából megtörténhet, mert a valóságban bármi lehetséges, kivéve az, ami a mesékben, pedig milyen marha jó lenne már ha a teljesen véletlenszerű pillanatokban eltávozó emberek által hagyott hatalmas, fekete, pöcegödörszerű űrt a lelkünkben betömögethetnénk tündék által készített, mindent helyrehozó, csillogó masszával, de sajnos ez a nagybetűs faktum, az emberek meg jönnek, mennek, néha saját akaratból, néha pedig istenéből... aki ugyebár nem létezik. vagy de. nem tudni. igazából én se tudom, hogy igen vagy nem. talán nem is kell tudni, mert nem ez a lényege a dolognak, hanem a hit. mindenesetre én nem hiszek benne, csak magamban. sokszor még abban sem. viszont mióta kikandikál a sok-sok lap közül az az egy, amivel megjátszhatnám a szerelem dolgot finn iránt, azóta picit több hitem van, úgy körülbelül mindenben.

egyre jobban közeledünk a tavasz és az iskola vége felé is. már több, mint egy hónapja vagyok itt, de a fejemben bőven tűnt egy évnek ez a röpke kis idő. lehet azért, mert közelebb kerültem finn-hez, mint valaha akármelyik velem egykorúhoz, és ez teljesen összezavarja az elmémet, meg a lelkem időérzékét. bár annyira nem zavar ez az egész, mivel nagy meglepetésemre sokkal boldogabb vagyok, mióta finn a mindennapjaim része. otthon lenni még mindig gyűlölök, de ez nem újdonság, hiszen amióta apám olyan amilyen, ez egy megszokott állapot. viszont rég voltam ténylegesen vidám valakinek a társaságában. jerseyben a boldogságom egyet jelentett az egyedülléttel, amit egyébként hihetetlen nehéz volt megtanulni. gyerekként abban megtalálni a szépet és a jót, hogy egymagam voltam kicseszett fájdalmas művelet volt, és nagyon sokáig nem tudtam elfogadni azt, hogy ez a legjobb, és ennél többre nem is vágyhatok. aztán lassacskán eljutottam arra a pontra, mikor már imádtam és szükségem volt arra, hogy egyedül legyek. persze, mindig voltak haverjaim akikkel tök jól kijöttem, de mégis. fülhallgatóval, gördeszkán gurulva róni a ghetto jersey utcáit túlszárnyalhatatlan érzés volt, mégha minden második sarkon agyon is akartak verni a pár dolláros fülesemért. talán pont ezért imádtam, mert szükségem van a veszélyre, egy késre ami mindig ott feszül a torkom mellett. valóban, hiszen ha megfelelő módon konvertáljuk a mostani helyzetemet, akkor finn is pont egy ilyen késhez hasonlítható. talán az eddigi legélesebb.

kipattannak a szemeim, pislogok párat, majd egy fura érzés végett a nyakamhoz nyúlok. talán ellenőrizni akarom, hogy nincs-e megvágva, ami persze a legnagyobb faszság a világon, de azért úgy érzem, hogy szükségem van a megerősítésre. a fejemet megrázva kisöpröm a hajamat az arcomból, majd ide-oda tapogatva megkeresem az ágyban elveszett telefonomat. mikor végre rábukkanok meglátom, hogy gondolataim és céljaim főtárgya pont üzenetet küldött, mintha valami mágnesként bevonzottam volna őt a tudatom mérhetetlen erejével.