WE DON'T BELIEVE IN GOD

seventeen

FINN WOLFHARD

egy szál medvecukrot tartva az ajkaim között figyelem caint, ahogy a könyveket pakolássza, természetesen idézőjelben. összesen ha hét könyv megfordult a kezeiben, mióta itt vagyunk a raktárban - ami ha jól vélem, akkor körülbelül egy órát jelent - ugyanis állandóan elkezdi olvasgatni őket. bármit fog meg, végigtapogatja a kötését, a gerincét, a lapok vékony széleit, majd belelapoz és teljesen elvarázsolva bújja a sorokat, mint aki életében nem olvasott még érdekesebbet ezeknél a régi, porosodó regényeknél.

szőkés tincsei előre hullanak, ahogy görnyedve a könyv felé hajol, a nyitott ablakon beszűrődő délutáni nap fénye pedig megvilágítja az arca felém eső részét, ezzel egy teljesen más képet adva az előttem térdelő fiúnak. olyan, mint egy kétarcú angyal... vagy ördög, amelyikkel könnyebben asszociálja az ember cain dortent.

megfogom a medvecukromat, majd leharapok belőle egy darabot, és a saját épeszűségemben kételkedve rágni kezdem az érdekes ízű édességet. minden túl nyugodt az előző nap óta, vagyis minden, kivéve az iskolát, ugyanis mindenki teljesen be van sózva, hogy mégis miért bocsájtották el mrs. williams-t. olyan pletykákat is hallottam a mai tanítási nap folyamán, hogy a padlóról kellett összekaparnom az államat. cainnel egész ebédszünetben azon röhögtünk, hogy a végzősök "biztos forrásból tudják", miszerint a tanárnő egy sátánista szekta tagja volt. logikus érvekkel természetesen ezt senki sem tudta magyarázni vagy esetleg alátámasztani, viszont pont elég megbotránkoztató és izgalmas szóbeszéd volt ahhoz, hogy pár óra alatt a suli háromnegyede csak erről beszéljen.

mi cainnel mindenesetre tökéletesen nyugodtak vagyunk. a szüleim a tegnapjukat végig azzal töltötték, hogy kiborultak, ma pedig úgy viselkedtek, mintha a dolgok meg sem történtek volna. sőt, szinte biztos vagyok benne, hogy apámat jobban idegesítette büntetés, amit kaptam, mint a tény, hogy zaklattak. hát igen, azt hiszem egy kicsit mind másképp látjuk a világot. egy kis lelki traumától még lehetek orvos, de ha egy hétre büntetésbe dugnak a könyvtárba, akkor már a saját tanulmányaimat veszélyeztetem. legalább is apa szerint. talán anya is egyetért vele, de ő azért picit empatikusabb.

- min gondolkozol?

egy nagyot pislantva felnézek, mire észreveszem, hogy cain lerakta a könyvet, és most a mellettem lévő asztalnak támaszkodva tekint le rám.

- a történteken, a reakciókon. mindenen. pedig nem akarok gondolkozni rajta, de egyszerűen nem tudom leállítani az agyam. - a mutató- és középsőujjammal megdörzsölöm a halántékom, majd átnyújtom cainnek a maradék medvecukromat, mire ő az asztalnál helyetfoglalva elfogadja az ajándékomat.

- tudod, hogy nem lehet enni a könyvtárban, ugye? - kérdezi, én pedig bólintok, miközben cain a tipikus nagyképű mosolyával az arcán beleharap az édességbe.

- a medvecukromtól nem lesz baja a könyveknek. - megvonom a vállamat. úgy fél percig hangtalanul nézzük egymást, csupán a kintről beszűrődő tompa zajok zavarják meg a teljes csendet, majd végül cain egy nagyot sóhajtva felteszi a kezét az asztalra és a fejét a saját karjára hajtja.

az alig észrevehetően mozgó ujjait kezdem figyelni, és ahogy a bőre néha finoman nekinyomódik a fa kemény, sima felületének.

- jól vagy? - erre a kérdésre felkapom a fejemet, és újra felveszem vele a szemkontaktust. kék íriszei az arcomat fürkészik, a hangjában csengő őszinte érdeklődés pedig még mindig ott visszhangzik a fejemben.

- igen. csak azt hiszem még nem fogtam fel teljesen, hogy vége. de igen, jól. te?

cain lehunyja a szemeit, majd egy mély lélegzetet vesz, és újra felpillant rám.