WE DON'T BELIEVE IN GOD

six

FINN WOLFHARD

- csá, wolfhard! - jesse az ötödik ember, aki ma lepacsizik velem. nem mintha amúgy nem jönnének oda minden reggel egy öklösre, vagy hasonló, de ma valahogy mindenkinek különösen jó kedve van.

- szia jesse. mi ütött ma mindenkibe? - nézek szét az udvaron, ahol zömében csak az osztályunk van, hiszen mi még kilencedikesek vagyunk, vagyis bennünk van a korán beérés ösztöne, ami a felsőbb évfolyamokból már kikopott.

- nem hallottad? új osztálytársunk lesz. azt hiszem valami carl...

- cain. - szakítom félbe, mire meglepetten néz rám.

- nocsak, nocsak, barátkozunk, wolfie? - jesse erősen megveregeti a vállamat, míg én megforgatom a szememet.

- isten mentsen.

- vigyázz, mit mondasz!

- jaj, ne legyél már ilyen. - elhúzom a számat, és sietni kezdek a bejárat felé. egy kosárlabda repül el felettünk, de egyikünk sem tulajdonít neki sok figyelmet, mivel minden reggel ez megy. a srácok nagyrésze kosarazik, aki nem, az a háziját írja a mosdóban, míg a lányok szerteszét ücsörögnek a padokon, és a zsákoló fiúkról beszélgetnek.

jesse nem reagál semmit a visszaszólásomra, csak felveszi a gyorsabb tempómat.

- szóval cain. találkoztál vele? - szegezi nekem az újabb kérdését, amit legszívesebben meg se válaszolnék.

- igen, a templomban. aztán a hívőcsoportban.

- és jó arc?

- okés a srác, azt hiszem. - motyogom, miközben felsietünk az emeletre, ahol németem lesz. jesse spanyolt tanul, szóval az első óránk nem együtt lesz.

- hát remélem nem valami gyökér.

a szívem enyhén összeszorul. úgy csinálok, mintha cain valami utolsó szemétláda lenne, pedig csak barátokat akar szerezni. én meg olyanokat mondok, hogy isten mentsen meg tőle, mikor marha élvezetes vele dumálni. lehet, hogy fura, és talán egy picit tényleg őrült, de bárcsak mindenki annyira elborult lenne, mint ő. vagy legalább pár ember. de ebben az istenverte városban mindenki ugyanazon a véleményen van, ugyanúgy gondolkodik, vagyha mégsem, akkor hozzám hasonlóan inkább csendben van, és próbál elfojtani mindent, amit az ép ész diktál, nehogy ő legyen a téma az összes sarki kisboltban.

- na jó, én megyek a mosdóba. felírom a szavakat a bokámra, amik kellenek a spanyol dogához. találkozunk második órában, wolfhard!

- cső, jesse! - összeütjük az öklünket, majd jes el is siet a fiúmosdó irányába. nem azt mondom, hogy ő az egyetlen barátom, de vele tudok a legtöbb dologról beszélgetni. másokkal elég felszínes kapcsolatom van, jesse meg úgy ahogy megért. nagyon sok mindent vele sem osztok meg, de még így is többet tud rólam, és én is róla, mint bárki más.

rákanyarodok a folyosóra, ahol a német órám lesz, de hirtelen meg is torpanok, amint észreveszem caint. az ajtó melletti padon ül, és a telefonját nyomkodja. egy pillanatra elgondolkozom, hogy miként is kéne odamennem hozzá, aztán végül nem agyalok tovább rajta, csak elésietek. megpillant, és felemeli a fejét.

- finn! szia! - mosolyogva elteszi a mobilját.

- szia. hogyhogy máris itt vagy? még mindenki az udvaron van. - kérdem, miközben jelképesen körbenézek az üres folyosón.

- igazából már két órája itt vagyok. - cain megvonja a vállát, nekem pedig kikerekednek a szemeim.

- miért jöttél olyan korán?