FINN WOLFHARD
megöleltem cain dortent.
helyesbítek, még most is ölelem. érzem a gerincének vonulatát az ujjaim alatt, és a lélegzetét a nyakam és a vállam között félúton. nem tudom, miért csináltam ezt, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy szüksége van rá, és talán egy kicsit nekem is.
jesse-t már jó pár alkalommal öleltem meg, szóval nem kéne nagy dolognak lennie ennek az egésznek, de mégis, cain valahogy más. belőle árad a figyelem és az érdeklődés, pont úgy, ahogy a végtelen mértékű kimerültség és fájdalom is. valami irgalmatlanul fáj neki, jobban, mint azt én fel tudnám fogni. hiába rejti el, látom a szemeiben a színtiszta, kék gyötrelmet. csak azt nem tudom, hogy mi kínozza ennyire.
a lényeg, hogy cainnek szüksége volt egy ölelésre, nekem pedig arra, hogy megadjam neki.
- köszönöm. - szólal meg halkan cain, mire elhúzódom tőle, és rámosolygok.
- gyerünk, éljük túl a napot! - mondom vidáman. a kezeimet visszaejtem a testem mellé, majd ökölbe szorítom őket, mikor megérzem a tenyeremen végigfutó finom, bizsergető érzést.
- és basszunk ki mindenkivel. - teszi hozzá cain, én pedig felkacagok a kijelentése hallatán.
- igen, azt is.
ezután néhány másodperc erejéig csak vigyorgunk egymásra, mint az idióták, és ebben a pillanatban talán tényleg elhiszem, hogy megcsinálhatjuk. együtt.
–
egész bioszon figyelmet sem tulajdonítottam a tanárnak. a jó tanuló énem ellenkezései ellenére minden kérdését ignoráltam, amennyire csak tudtam, és egy szót nem jegyzeteltem órán, amivel láthatóan rendesen felidegesítettem. közben a gyomromban már akkora csomó keletkezett az aggodalomtól, hogy óra végére nyelni sem igazán tudtam anélkül, hogy rám nem jött volna a hányinger. cain szinte végig bíztató pillantásokat és félmosolyokat küldött felém, amik hogy őszinte legyek, nagyon sokat segítettek a helyzetemen. olyan érzésem volt, mintha minden momentumban ott állna mellettem, és tartaná bennem a lelket.
most viszont kicsengettek, én pedig bizonytalanul pakolok a táskámba. direkt lassabban teszem el a dolgaimat, hogy utoljára maradjak, és a tanárnő meg tudjon állítani. a testem minden porcikája sikítva dacol, míg az undor már a nyelvem ízlelőbimbóin táncol, de én egyik érzésnek sem engedek. hátranézve látom, ahogy cain feláll a padjától, majd a tanárnőre siklik a tekintetem. ő is rendezkedik, mintha már nem tervezte volna el a fejében, hogy itt marad és molesztálni fog. mintha ez olyan kibaszott kurva normális lenne. el sem tudom képzelni, hogy alszik éjszaka.
hirtelen valaki megérinti a vállamat, mire felkapom a fejemet. cain néz le rám, de nem szól semmit, csak némán megszorítja a vállamat. felemeli egy ujját, ami a tarkóm felett hozzáér a hajamhoz, mire egy picit megrökönyödik. a szemei lejjebb siklanak, majd gyorsan elveszi a kezét, és elindul ki a teremből. pillantásommal végig követem rövid útját a padomtól az ajtóig, így látom, amint visszanéz rám, mielőtt kilépne a folyosóra.
a mellkasom hirtelen szúrni kezd egy érzéstől, amit nem tudok hova tenni, ezért megrázom a fejemet, hogy elűzzem. mire észhez térek, már én vagyok az egyetlen diák a teremben, a tanárnő viszont még mindig nem tulajdonít nekem figyelmet.
mély levegőt véve felállok a székről, és a táskámmal az egyik vállamon elindulok az ajtó felé, mint aki ki akar menni a teremből. tök mindegy, mert úgyis tudom, hogy meg fog állítani.
YOU ARE READING
WE DON'T BELIEVE IN GOD
Fanfictionkét katolikus fiú. egy templom. egy csoport, tele hívőkkel. és egy isten, aki nem létezik. "- néha szeretnék elrepülni a holdra. tudod, űrhajóban, meg minden. végig akarok nézni az univerzumon, akár csak egy könyvtáron. megfejteni az összes rejtélyé...