WE DON'T BELIEVE IN GOD

nineteen

FINN WOLFHARD

egész úton igyekeztem eldönteni, hogy mit kezdjek azzal a szokatlan köddel, ami leereszkedett az elmémre abban az ezerévnek tűnő pillanatban mikoris cain a hátam mögül épphogynem lebucskázva belém kapaszkodott. éreztem, vagyis pontosítok, még mindig érzem a mellkasát a hátamnak nyomódni. a szívverése ott dübörög a gerincem mentén, úgy játszik rajta, mint egy zongorán, kecsesen és finoman leütve a billentyűket, amik jelen esetben a csigolyáim, és olyan bizsergető dallamot küldve fel a tarkómig, onnan pedig a koponyámba, amit kifejezetten nehezen tudok elviselni. az út alatt majdnem háromszor mentem rossz irányba, szimplán csak azért, mert cain már vagy tíz perce mindössze csendben ül mögöttem a karjaival óvatosan, de szorosan átölelve a csípőmet, én meg nem tudom eldönteni, hogy mi a jó franc van velem, abban viszont biztos vagyok, hogy a szótlanság idegesít. kétségbeesetten akarom, hogy cain mondjon valamit, akármit, ami feloldhatja bennem ezt a rohadt fura érzést amit a hasamon lévő ujjai okoznak. legszívesebben belehajtanék egy árokba, csupán azért, hogy történjen végre valami, de szerencsére erre nincs szükség, mivel már látom az úticélunkat.

- megjöttünk! - szólalok is meg azonnal, majd lehajtok a keskeny ösvényen, egészen az öreg, elhagyatott házig. cain nem szól semmit, beszéd helyett azonban lehámozza rólam a kezeit, és feltételezem újra a rács megfogásában talál biztonságot. tudom, én mondtam neki, hogy belém is kapaszkodhat, de bárcsak ne tettem volna, mert most olyan dolgok kavarognak bennem, amikkel egyszerűen nem tudok mit kezdeni.

- ide jöttünk? - kérdezi, majd amint megállok a biciklivel, le is száll - biztos vagy benne, hogy nem akarsz kinyírni?

visszatér az a tipikus incselkedő mosolya, én pedig azonnal megköszönöm az égnek, hogy véget vetett az előbbi helyzetnek.

- nem mintha nem könyörögnél érte a szimpla létezéseddel... - felelem poénkodva, mire cain nevetve feltartja a középsőujját.

- na de komolyan, mi van itt?

- bemegyünk, és meglátod, csak előbb mondanom kell valamit. - kitámasztom a biciklimet úgy, hogy ne dőljön el, majd egy mély lélegzetet veszek - még senkinek nem beszéltem erről. látni pedig pláne nem látta senki. szóval kérlek szépen, hogy ezt sose mondd el vagy mutasd meg akárkinek is, mert nekem annyi. én... bízok benned, cain. ezért is hoztalak el ide. és remélem, hogy ez a bizalom elég fontos neked.

cain arca kiolvashatatlan, de nem azért, mert nem látszik rajta semmi, hanem mert túl sok minden ül ki hirtelen a vonásaira, és képtelen vagyok követni az érzelmeket.

- persze, hogy fontos! el sem tudod hinni, mennyire. mindig megbízhatsz bennem, finn. - a válasza után a szemeibe nézek, próbálva kitalálni, hogy valamelyik kékség hazudik-e, ám semmi mást nem látok, csak a tiszta őszinteséget.

bólintok, mert a torkom összeszorult, és többre nem vagyok képes. azután megint, amivel azt jelzem, hogy ideje bemennünk, majd el is indulok, így cain azon nyomban mellém szegül. nagyon szeretnék mondani valamit, megköszönni cainnek, hogy értékeli a bizalmamat, de attól félek, ha kinyitnám a számat, nem állnék meg a köszönömnél. valószínűleg esdekelve arra kérném, hogy ő is bízzon meg bennem egy kicsit, csak egy iciri-picirit jobban, mert nem fogom őt bántani, akármilyen nagy faszkalap is voltam eleinte, de most egyre többet jelent nekem a barátságunk, az amiket értem tesz, és ő maga is.

felmegyek a kőlépcsőn, és át a bejáraton, ahol egyszer valamikor biztosan egy szép kis ajtó állt, most viszont már csak a kerete van meg. az egész ház csupán nagy, szürke falakból áll. az ablakok hiányoznak, így a fény és a szél gondtalanul ki-be járkálhatnak. de legalább a tető még teljes mértékben megvan, és nem omlott be. akkor biztosan nem dolgozhatnék itt. némán végigsétálunk a folyosón, én elől, cain pedig engem követve, miközben apró kavicsok ropognak a lépteink nyomán. a szívem egyre hevesebben dobog, majd már szinte ki is esik a mellkasomból, amikor a ház legtágasabb helyiségéhez érek, vagyis a munkatermemhez. fogalmam sincs, hogy egykoron milyen szoba lehetett, hiszen semmilyen bútor nincs a házban, ami ilyesmikre utalhatna, de a mérete alapján talán társalgóra vagy nappalira tippelnék. esetleg egy jókora hálóra. nem mintha ez most számítana bármit is, hiszen cain már fél lábbal a helyiségben van, és kikerekedett szemekkel néz végig a fehér lepedővel letakart rejtélyes tárgyakon. szinte le merném fogadni, hogy a gondolatai ismét visszakúsznak a gyilkos témához, de mielőtt bármilyen megjegyzést is tehetne, a tekintete tovább siklik a falakra, és megtörténik.