WE DON'T BELIEVE IN GOD

five

CAIN DORTEN

azt hiszem nyugodt szívvel, és lélekkel kijelenthetem, hogy finn kezd megkedvelni. hogy őszinte legyek, eléggé meglepett, mikor a találkozónk után ő keresett engem. arra gondoltam, hogy majd ismét nekem kell próbálkoznom, amit amúgy nem bánok, de másnap délelőtt rám írt messengeren, amitől kissé fura érzéseim támadtak. egyébként kiderült, hogy ebben a városban szinte senkinek sincs facebookja. ahogy semmilyen más közösségi oldala sem. próbáltam megkeresni az új osztálytársaimat, de csak két embert találtam meg. az egyik egy csaj, akivel semmilyen értelemben nem szimpatizálok. mikor megláttam egy bibliából szedett idézetet a borítóképén, azonnal leléptem az oldaláról. a másik pedig egy srác, akinek egy szék volt a profilképe. úgy érzem, még meg kell szoknom ezt a környéket, és a dolgaikat.

de ezektől csak még jobban gondolatszaggató és pulzusfelrobbantó a tény, hogy finn miattam csinált magának facebookot. a hét hátralévő napjait végig dumáltuk, ma pedig találkozunk az iskolában. kevés dologtól félek, az iskola pedig végképp nincs köztük, most azonban mégis tartok valamitől. ez egy teljesen más hely, mint amihez hozzászoktam. mások az emberek, a tanárok, a diákok, a büfésnő, a szavak, a tekintetek, a gondolatok. sosem voltam az a fajta, akit érdekel mások véleménye. mindig csak csináltam a saját dolgaimat, ha hülyeség volt, ha nem, nem hallgattam senkire. foghatják a nevelésre, vagy annak hiányára, az internetre, a pornográfiára, akár a szent lélekre is, de én tudom, hogy minden amit teszek, és nem teszek, csak rajtam múlik. szóval azt hiszem épp ezért félek. jerseyben az emberek nem néztek ki, mert furcsa voltam. tudták, hogy furcsa vagyok, és rendben voltak vele. tartok tőle, hogy itt olyan leszek, mint egy különleges látványosság, amit csak a rácsokon túlról jó nézni, mert ha bedugod a kezed, talán nem húzod ki épen.

mindenesetre nem tervezem, hogy ez, az elmém mélyén apró szikrákat vető félelem majd elrontja az első napomat az új iskolámban.

már azelőtt elindultam, hogy apám felkelt volna. semmi kedvem nem volt találkozni vele. bár amúgy sem látom sokat. ő elkerül engem, én pedig próbálom követni a példáját, és ugyanezt tenni. kezdem úgy érezni, hogy a kapcsolatunkból már csak annyi maradt meg, hogy ő megver, én pedig beszólogatok neki. talán nem ez a legjobb. talán lehetne más. de azt hiszem mindketten fáradtak vagyunk ahhoz, hogy változzunk.

még csak fél hat van, és a telefonom szerint már majdnem ott vagyok. igaz, hogy már voltam a suliban, de nem nagyon emlékeztem, hogy jutottunk oda, ezért muszáj volt segítségül hívnom az útvonaltervezőt. két és fél órám lesz becsengetésig. mi a jó fenét fogok én csinálni?

a kapuhoz érve elteszem a telefonomat. az udvar teljesen kihalt, egy árva lélek sem ólálkodik a padok rengetege között. bár minek is lenne itt bárki? csak én vagyok olyan hülye, hogy fél hatra jövök iskolába.

lenyomom a kilincset, hogy bemehessek, de a kapu nem nyílik. erősebben megrántom egyszer, majd kétszer, de semmi. nos, azt hiszem ezt nevezik balszerencsének.

fogom magam, és a cuccaimmal együtt leülök a kapu mellé. a beton kicsit hideg, de nemsokára teljesen feljön a nap, és akkor kevésbé fogok fázni.

hátradöntöm a fejemet, neki a fémrácsoknak, és egy sóhaj kíséretében lehunyom a szemeimet. magamat ismerve már az első óraban bajba fogok kerülni, hogy aztán szépen letessékeljenek az igazgatóiba, ahol megkérnek, hogy foglaljak helyet a világ legkényelmetlenebb székében, és zsibbadó alféllel üljem végig, míg az igazgató megdorgál.

sokan mondták már, hogy tipikusan olyan gyereknek tűnök, akit már azelőtt kirúgnak, hogy megcsinálja a problémát, de ez azért nem teljesen igaz. mindig is komolyan vettem az iskolát, tanultam, és leckét írtam, mert tudtam, hogy anya biztosan ezt szeretné. és ha már az apám nem értékeli egy tettemet sem, legalább jó elképzelni, hogy anyám büszke lenne rám. viszont úgy elég nehéz volt jó tanulónak lenni, hogy az összes tanár elkönyvelt egy bunkó faszkalapnak, miután az angol tanár a harmadik napon dühöngve cibált el az igazgatóhoz. ekkor megtanultam, hogy az első cselekedeteid egy új helyen olyan erős billogot nyomnak rád, hogy az beleég a bőrödbe, és soha a büdös életben nem szeded le magadról.

szóval tisztalappal szeretnék itt indulni. bár ha a hívőcsoportban lenyomott előadásom kiszivárgott a falak mögül, akkor lehet, hogy már rég magamon hordozom azt a bélyeget, csak még nem kezdett el égetni. mindenesetre hamarosan úgyis meg fogom tudni.

kinyitom a szemeimet, a nap első sugarai már megvilágítják az eget. azon kezdek gondolkozni, hogy miként szerezzek barátokat. mondjuk az első lépésem úgyis finn lesz, de nem akarok magamnak azzal hazudni, hogy biztosan nem fog engem levegőnek nézni, mert ez is erősen benne van a pakliban. igazából ez a legreálisabb opció, ami bevillan az agyamban. előveszem a telefonom, és megnyitom a messengert.

"üdv osztálytárs

ugye nem szándékozik ma levegőnek nézni?"

halvány félmosollyal pötyögöm be a betűket, majd küldöm el az üzenetet. visszacsúsztatom a készüléket a táskám oldalzsebébe, véletlenül sem várva meg a választ, hiszen finn valószínűleg még bőven az igazak álmát alussza. ha pedig mégsem, hát ráérünk.

- te meg mit csinálsz ott? - a hang tulajdonosa felé kapom a fejemet. egy negyven körüli férfi áll felettem, enyhén őszülő szakállal.

- tiszteletem. ülök. - a válaszomra az öreg felhúzza a szemöldökét.

- miért vagy itt ilyen korán? ide jársz te egyáltalán? nem láttalak még erre. - hunyorítva néz rám.

- új gyerek vagyok. korán van? de hiszen már rég elmúlt hajnali egy. - felelem elmélkedve.

- hangyás. - mormogja, majd a kezében lévő kulccsal kinyitja a kaput. - kelj fel, és gyere be, mielőtt felfázol nekem.

feltápászkodok, és a vállamra dobom a táskámat. öles léptekkel indulok a férfi után, aki leginkább ilyen gondnok félének tűnik, tekintve, hogy egy rakat kulcsa van. a sejtésem be is igazolódik, mikor megáll egy takarítószertár előtt.

- mikor kezdenek megérkezni a diákok? - végigpillantok a szekrénysorokon, és a szépen felmosott folyosón.

- jézus lelkére, te még itt vagy? - kissé ingerülten fordul felém, a hatalmas kulcscsomóval az ujjai között.

- nem igazán tudom, hogy mi merre van, szóval igen, még itt.

- nem voltál még itt?

- de igen, csak tudja, kihagy a memóriám. - a hapsi valamit mérgelődve motyog maga elé, majd felsóhajt.

- várj meg itt, és megmutatom, mi hol van. - mondja úgy, mint akinek a legutolsó, ami hiányzott az egy furcsa, hibbant kilencedikes tinédzser. bólintok, míg ő bemegy a raktárba. előkotrom az órarendem, majd egy pillanat gondolkozás erejéig megdermedek, aztán a telefonomat is kiveszem az oldalzsebből, hogy megnézzem, finn visszaírt-e. a válasz egyszerű.

nem.

de nem is látta, amit írtam, szóval azt hiszem rendben vagyunk. ismét elrakom a telefonom, de ezúttal a farmerom hátsó zsebébe. szemeimmel átfutom az órarendemet. legelőször németem lesz. választhattam volna spanyolt is, de németül jobban lehet káromkodni.

F103-as német nyelvi terem. jó is lenne tudni, hogy az merre van.

a gondnok kilép az ajtón. farmerját, és ingjét lecserélte egy szürkés kezeslábasra, amitől csak még mogorvábbnak tűnik.

- jólvan, gyere. gyorsan megmutatom a fontos dolgokat, aztán elviszlek az első órád terméhez. máskor pedig ne gyere ilyen korán, mert hülyeség. - elindul, én pedig utána szegődök.

- hálásan köszönöm. - mosolyogva eltűröm a szemembe lógó hajamat.

- és, mi a neved, kölyök?

- cain dorten. - felelem, és egészen zavar, hogy nem tudok meghajolni a bemutatkozásom mellé.

- mint ádám fia?

- pontosan úgy.

- a szüleid vallásosak?

- igen.

- és te is az vagy?

- hogy az isten, és sátán szerelmére ne lennék az. - már várom a heves, dühös reakciót, de a férfi csak halkan felkuncog.

- bírlak téged, kölyök.

a mosolyom egyszeriben igazi lesz.

---

nem tudjátok elhinni mennyire imádok cainnel írni.