2U (Jungkook fanfiction) BEFEJEZETT

11.rész

Még egy pillanat türelmet kérnék - emelte fel kezét az igazgató, csendre intve minket - Mielőtt átvennétek a borítékokat és elmennétek, azelőtt szeretnék bemutatni nektek valakit. Íme a hamarosan debütáló fiúbanda, a Bangtan Sonyeondan titokzatos hetedik tagja, Kim Seok Jin.

Még a levegő is a tüdőmben rekedt, ahogy megpillantottam a színpadra lépni. Döbbenten néztem össze Hoseokkal és Jiminnel, majd Jungkookra vezettem tekintetemet, aki csak egy sejtelmes mosollyal figyelte az eseményeket.
Kim Seok Jin. Mint mindig, most is tökéletesen néz ki. A suli szabályaira fittyet hányva viselt egy szürke pulóvert, aminek kapucniját mélyen a fejébe húzta, néhol megmutatva sötét szőkére festett tincseit. Fekete szemei meg-meg csillantak, ahogy tekintete körbepáztázta az egész közönséget és egy aprót biccentett felém.

-Sziasztok. Jó napot kívánok mindenkinek - köszörülte meg a torkát - Én Jin vagyok, a hamarosan hivatalosan is bemutatkozó BTS nevű banda visualja és vokalistája. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek benneteket.
Kissé megszorítottam Hobi kezét, ahogy előtörtek belőlem az érzelmek és az emlékek. Az ajkaim megremegtek és közel jártam a síráshoz, azonban most sokkal inkább az örömtől, mintsem bánat miatt. Egyetlen egy dolog zavart be nagyon a képbe. Hogy egy festővászon kinézetű csaj kezdett cseppet sem szolidan nyáladzani, ahogy Jint figyelve lennebb húzta pólójának szegélyét még feltűnőbbé téve dekoltázsát.
-Más bátyjára csorgasd a nyálad plázacica - sziszegtem a fogaim között.
-Ugyan már. Most azt ugy-e te sem gondoltad komolyan, hogy el fogom hinni azt, hogy ilyen huga van egy olyan srácnak - mutatott fel a színpadra - Nem vagytok egy csoportban.
-Könyörgöm, nézz egyszer tükörbe. A hangod pedig olyan, mint amikor a szomszéd perzsamacskáját lábtörlőnek használják - fintorodtam el.
Ha Jimin el nem rángatott volna lehet, hogy a csaj egy roppant mód ízléses cipőtalp nyommal távozott volna a tornateremből, annyira irritált már csak a jelenléte is. Ott álltam az öt fiú gyűrűjében, akik velem együtt izgatottan várták Jin érkezését. Mint kiderült Jungkook tudott az érkezéséről, és hogy miért, azt nem akarta megosztani velünk. Kezdetbeli jó kedvem lassan átváltott vegyes érzelmekre. Egyrészt nem igazán éreztem még késznek magam arra, hogy találkozzak vele, másrészt viszont boldog voltam, amiért újra megölelhetem, és elmondhatom neki, hogy mennyire sajnálom, hogy miattam élt át annyi rossz történést.
Amikor megpillantottam végre felénk közeledni, mintha minden megszűnt volna egy pillanatra. Csak ő és én voltunk abban a néhány másodpercben, amíg tekintetét enyémbe fúrva lépdelt egyre közelebb. Aztán amikor már nem bírtam tovább egy helyben állni, elengedtem Jimin kezét és rohanni kezdtem Jin felé. Amint tudatosult benne, hogy mire is készülök megállt és karjait kitárva várta érkezésemet. Én ahelyett, hogy megálltam volna előtte, futtában elrugaszkodtam a talajtól. Karjaimmal átkaroltam a nyakát, lábbaim pedig átkulcsolták a derekát. Elég erőteljesen küzdöttem a szírás ellen, ami így is győzedelmeskedett felettem.
-Annyira hiányoztál - sírtam bele a vállába.
-Te is nekem, hugi - suttogta.
Normális esetben lehetséges, hogy fájt volna, hogy ilyen erővel szorít valaki, de most megnyugtatott a közelsége.
-Kim Seok Jin! Te mocskos állat. Köcsög vagy - ütöttem rá nevetve a vállára miután rávettem magam, hogy elszakadjak tőle.
-Áucs! Ezt most miért kaptam? - nézett döbbenten a szemeimbe.
-Mert nem szóltál, hogy jössz. Hogyhogy itt vagy? - dörgöltem meg az arcomat, hátha egy picit javít a kinézetemen.
-Nekem is éppúgy vizsgáznom kell, mint nektek - mosolyodott el, majd a hat fiú fele vette az irányt.
Talán még soha nem voltam annyira boldog, mint azon a napon. És ez nem csak rajtam látszott meg. Jungkook és Yoongi szinte egész végig vigyorodtak, Jiminnek és Hoseoknak be nem állt a szájuk, Namjoon és Taehyung pedig addig izegtek-mozogtak, amíg már kínosan nem éreztük magunkat.
Hétvégén kivételesen senki nem ment haza. Mindenki gőzerővel készült a vizsgára, hiszen ezen múlik, hogy mehetünk-e tovább második félévre. Az alvás senkinek még csak meg sem fordult a fejében, így keddre már mind olyanok voltunk, mint a zombik. Addig zongoráztam, amíg már nem kezdtek el fájni az ujjaim. A szemeim alatt hatalmas karikák éktelenkedtek és úgy éreztem, ha nem szedem össze magam rohadt gyorsan, akkor képes leszek szerda délután, az előadás kellős közepén elaludni. Gyakran volt rá példa ebben a néhány napban, hogy Ma Rin az asztalánál bóbiskolt el néhány órára, olyankor pedig általában tetőtől talpig grafitos lett.
Kedd este untam meg ezt az állapotot, így arrafele vettem az irányt, ahol pontosan tudtam, hogy megtalálom azt, aki a segítségemre lehet. A második kissebb táncterem előtt álltam meg és rögtön benyitottam. Körbejárattam tekintetem, ami meg is állapodott a padlón üldögélve nyöszörgő legjobb barátomon.
-Mi történt Hobi? - térdeltem le elé és félrevettem kezét a fejétől.
-Gyakoroltam. Az egyik lépést elvétettem és lefejeltem a falat - szisszent fel fájdalmasan, ahogy finoman megsimogattam a fejét.
-Hozok jeget - álltam fel és már ki is rohantam a teremből.
Normál esetben viccesnek találtam volna legjobb barátom bénázását, de nem most, amikor a jövője a tét. Elfutottam a sarki kisboltba, ahol felvásároltam három zacskó fagyasztott borsót. Már azt is elterveztem, hogy miként fogom lehűtve tartani a jégpótlókat, de ahogy beléptem, azonnal kiestek a kezeim közül. Már nem csak Hoseok tartózkodott a helyiségben. Ma Rin állt középen a kezében egy gyönyörűen díszített tortával. Az ember azt hinné, hogy ilyenkor következik a születésnapi dal, de nem így volt. Hobi pontosan tudja, hogy én mennyivel jobban szeretem a sablonos baromságok helyett az egyedi ötleteket. Így hát az általam és Namjoon által írt You Never Walk Alone című dalt kezdték el énekelni és rappelni.